„Kérlek, add vissza a fiamat! Bármit megadok érte” – Egy anya harca a szeretetért és az igazságért

– Kérlek, add vissza a fiamat! Bármit megadok érte! – zokogtam Eszter előtt, miközben a szívem minden dobbanása egy-egy kétségbeesett kiáltás volt. A konyhaasztalra borulva már nem tudtam eldönteni, hogy a könnyek vagy a harag fojtogatnak jobban.

Eszter csak állt ott, karba tett kézzel, és hideg tekintettel nézett rám. – Nem vagy az anyja, Anna. Soha nem is voltál. – A hangja pengeéles volt, mintha minden szóval újabb sebet ejtene rajtam.

Azt mondják, a vér nem válik vízzé. De mi van akkor, ha a vér elhagy, és csak a szeretet marad? Vajon az elég ahhoz, hogy valakit anyának nevezzenek?

A történetem egy csendes, alföldi faluban kezdődött, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Ott nőttem fel, ahol a pletyka gyorsabb volt, mint a vonat Debrecenbe. Anyám egyedül nevelt fel, apám sosem ismerte el a létezésemet. Mindig azt mondta: „Anna, csak magadra számíthatsz.”

Eszterrel már az óvodában egymásra találtunk. Ő volt az én másik felem: hangos, bátor, mindig tele ötletekkel. Én inkább csendes voltam, visszahúzódó – de mellette mindig biztonságban éreztem magam. A gimnáziumban is együtt jártunk mindenhova: bulikba, tanulni, sőt még dolgozni is ugyanabba a pékségbe mentünk nyaranta.

Aztán jött az érettségi utáni nyár. Eszter váratlanul terhes lett. A fiú – Zoli – már rég eltűnt a képből, csak egy SMS-t hagyott maga után: „Bocs, nem vagyok kész erre.” Eszter kétségbeesett. Az anyja kidobta otthonról, apja sosem törődött vele igazán. Egyetlen ember maradt neki: én.

– Anna, nem tudom megtartani ezt a gyereket! – sírta el magát egy este nálam.
– Dehogyisnem! Segítek mindenben! – öleltem át.
– Nem érted… én nem akarok anya lenni! Nem tudom szeretni…

A következő hetekben Eszter egyre zárkózottabb lett. Végül megszületett a kisfiú – Marci –, de Eszter nem tudott kötődni hozzá. Egyre többet sírt, néha napokra eltűnt otthonról. Én gondoztam Marcit: pelenkáztam, altattam, énekeltem neki altatót.

Egyik este Eszter bejelentette:
– Anna… eldöntöttem. Örökbe adom.
– Ne tedd! – könyörögtem. – Majd én felnevelem! Marci már úgyis engem hív anyának…
– Ez nem így működik! – kiabált rám. – Nem vagy az anyja!

De végül belement. Hivatalosan is örökbe fogadhattam Marcit, mert Eszter lemondott róla. Anyám támogatta a döntésemet, bár sokan furcsán néztek rám a faluban: huszonegy évesen egyedülálló anya lettem egy olyan gyerekkel, akinek az apja ismeretlen, az anyja pedig a legjobb barátnőm.

Az évek teltek. Marci cseperedett, okos kisfiú lett belőle. Mindig azt mondta: „Anya, te vagy a legjobb barátom!” A szívem majd kiugrott a helyéről ilyenkor.

Eszter időközben Budapestre költözött. Ritkán beszéltünk – néha egy-egy üzenet Facebookon –, de sosem jött haza látogatóba. Egészen addig a napig…

Egy szombat reggel Marci eltűnt az óvodából. A nevelők azt mondták, hogy egy „rokon” vitte el – egy nő, aki bemutatkozott Eszterként.

Őrjöngve rohantam végig a falun:
– Látta valaki Marcit? Hol van a fiam?

Végül egy szomszéd szólt:
– Anna, láttam Esztert autóval elhajtani…

Azonnal hívtam a rendőrséget. Napokig semmi hír. Az idegeim cafatokban lógtak. Anyám próbált tartani bennem a lelket:
– Vissza fog kerülni hozzád! Te vagy az anyja!
De én csak sírtam:
– De mi van, ha Eszter tényleg el akarja venni tőlem?

Végül egy budapesti rendőr hívott fel:
– Megtaláltuk Marcit és Esztert egy albérletben. Jöjjön érte.

Amikor beléptem abba a kopott lakásba Pesterzsébeten, Marci azonnal hozzám rohant:
– Anya! Haza akarok menni!
Eszter ott ült az ágy szélén, karikás szemekkel.
– Miért tetted ezt? – kérdeztem remegő hangon.
– Mert rájöttem… hogy hibáztam. Hogy nekem kellett volna felnevelnem őt…
– Most már késő! – kiabáltam rá. – Ő az én fiam!
– De én szültem…
– És én szerettem! Én maradtam mellette akkor is, amikor te elmentél!

A rendőrök közbeléptek:
– A gyermek hivatalosan Annáé. Ha panaszt akar tenni, bíróságra kell mennie.

Hazavittem Marcit. Napokig nem aludtam rendesen: attól féltem, hogy Eszter újra eljön érte.

A faluban mindenki tudta már: „Eszter vissza akarta venni a fiát.” A pletykák újra szárnyra kaptak: „Anna csak kihasználta Esztert.” „Eszter felelőtlen.” „Szegény gyerek…”

Egy este Eszter megjelent nálunk váratlanul. Anyám épp főzte a vacsorát.
– Anna… beszélhetnénk négyszemközt?
Kimentünk az udvarra.
– Kérlek… add vissza nekem Marcit! Bármit megadok érte! Pénzt is… lakást is… csak hadd legyen velem!
– Nem adhatom oda! Ő már az én fiam! Nem érted? Nem lehet csak úgy visszacsinálni mindent!
– De én vagyok az anyja!
– És én vagyok az ANYJA! – ordítottam sírva.

Eszter letérdelt előttem:
– Anna… könyörgöm…
De én hátat fordítottam neki.

Azóta sem láttam őt. Marci néha kérdezi:
– Anya, ki volt az a néni?
Csak annyit mondok:
– Egy régi barát.

Néha éjszakánként felriadok: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg jogom volt-e elvenni Esztertől azt az esélyt? Vagy csak én voltam az erősebb?

A szeretet elég ahhoz, hogy valaki anya legyen? Vagy mindig ott marad bennünk a félelem: mi van, ha egyszer valaki visszakéri azt, akit mi neveltünk fel?

Ti mit gondoltok? Hol húzódik az anyaság határa? Vajon megbocsátható-e egy ilyen árulás? Vagy csak az számít, ki szereti jobban azt a gyereket?