Késői bűnbánat – Egy magyar család titka

– Hagyjál már békén, Zsófi! – csattant fel anyám, Éva, miközben a konyhaasztalra csapta a vizespoharat. – Nem is akartalak! – A mondat úgy vágott belém, mint a kés. Tizenhat éves voltam, és épp csak annyit kérdeztem, miért nem enged el a barátnőimmel a Balatonra. A csend, ami utána következett, mindent elmondott. Apám, László, az előszobában hallgatózott, de nem szólt semmit. Csak az ajtó nyikorgása jelezte, hogy elment otthonról.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra visszhangzott bennem az a mondat. „Nem is akartalak.” Vajon tényleg így van? Vagy csak dühből mondta? Reggelre eldöntöttem: ki fogom deríteni az igazat.

A következő hetekben Éva kerülte a tekintetemet. A családi ebédeknél csak a kanalak csörgése hallatszott. László próbált viccelődni, de mindenki érezte a feszültséget. Egyik este, amikor anyám már aludt, apám leült mellém a nappaliban.

– Ne haragudj rá, Zsófi – mondta halkan. – Anyádnak nehéz gyerekkora volt. Sok mindent cipelt magával.

– De tényleg nem akart engem? – kérdeztem remegő hangon.

László sóhajtott, és hosszan nézett rám.

– Nem ilyen egyszerű ez. Majd egyszer elmondja. Adj neki időt.

De én nem tudtam várni. Kamasz voltam, dühös és kíváncsi. Elkezdtem kutatni a családi fényképek között. Egy régi dobozban találtam egy levelet: „Kedves Éva! Köszönjük, hogy vállaltad ezt a nehéz utat. Zsófi jó kezekben lesz nálatok. Szeretettel: az édesanyja.” A kezem remegett. Mit jelent ez? Örökbe fogadtak volna?

Másnap reggel szembesítettem anyámat.

– Ki az igazi anyám? – kérdeztem sírva.

Éva arca elsápadt. Lassan leült az asztalhoz, és remegő kézzel simított végig a kockás abroszon.

– Nem akartam így megtudnod – kezdte halkan. – De igen… Nem én szültelek. Egy vidéki kórházban születtél, tizenhét éves lány hozott világra. Miután elveszítettem két babát is egymás után… azt hittem, sosem lesz saját gyerekem. Akkor ajánlották fel nekünk, hogy örökbe fogadhatunk téged.

– És miért mondtad azt, hogy nem akartál? – zokogtam.

– Mert néha… néha úgy érzem, kudarcot vallottam anyaként. Nem tudtam mindig szeretni úgy, ahogy kellett volna. Sokszor haragszom magamra ezért.

A következő napokban kerültem őt. Az iskolában is szétszórt voltam; a barátnőim kérdezgették, mi bajom van. Egyikük, Dóri, azt mondta:

– Szerintem minden családban vannak titkok. De attól még szerethetnek téged igazán.

Otthon László próbált közeledni hozzám.

– Tudod, Zsófi – mondta egy este –, amikor először megláttunk téged a csecsemőotthonban, anyád sírt örömében. Azóta is te vagy neki minden.

De én nem tudtam megbocsátani Évának azt az egy mondatot. Hónapokig tartott ez a hidegháború köztünk. Közben jöttek a hétköznapi gondok: pénzhiány, apám elvesztette az állását a gyárban; anyám két műszakban dolgozott egy pesti hipermarketben. Egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki főzi meg a vacsorát, miért nincs pénz új cipőre.

Egyik este Éva sírva tört ki:

– Nem ezt akartam neked! Nem ilyen életet!

– Akkor miért vállaltál engem? – vágtam vissza dühösen.

– Mert hittem abban, hogy jobb anya leszek annál, mint amilyennek éreztem magam! – zokogta. – De néha úgy érzem, minden nap elbukom.

Aztán egy nap levelet kaptam egy ismeretlen nőtől: „Drága Zsófi! Én vagyok az édesanyád. Sosem felejtettelek el.” A levélből kiderült: az igazi anyám vidéken él egy kis faluban Borsodban. Sírva olvastam végig sorait; azt írta, sosem volt nap, hogy ne gondolt volna rám.

Hezitáltam napokig: írjak-e vissza? Végül elmentem Évához.

– Megkeresett az igazi anyám – mondtam halkan.

Éva arca megrándult.

– Menj el hozzá! Megérdemled az igazságot… De kérlek, ne felejtsd el: én is az anyád vagyok.

Vonattal utaztam Borsodba. Az állomáson egy középkorú nő várt rám: Magdolna. Sírva ölelt magához.

– Olyan vagy, mint én voltam fiatalon – mondta könnyek között.

Beszélgettünk órákon át: miért kellett lemondania rólam (szegénység, családi erőszak), hogyan reménykedett abban, hogy jó életem lesz valahol máshol. Megmutatta a régi fényképeket; elmesélte az ő életét is – mennyi fájdalom és bűntudat kísérte végig.

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: két anyám van – egyik sem tökéletes. Mindkettő szenvedett miattam valahol mélyen.

Otthon Éva várt rám vacsorával; csendben ültünk egymás mellett.

– Megbocsátasz nekem? – kérdezte halkan.

– Próbálok… de idő kell hozzá – feleltem őszintén.

Azóta eltelt pár év. Felnőttem; főiskolára járok Budapesten. Néha meglátogatom Magdolnát vidéken; Évával pedig lassan újra közelebb kerültünk egymáshoz. Már értem: minden anya hibázik néha – de attól még szerethet igazán.

Most már tudom: nem lehet kitörölni a múltat – de lehet tanulni belőle és továbbmenni.

Vajon hány családban élnek még ilyen kimondatlan titkok? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak időben? Várom a ti történeteiteket is…