Két ajtó között: Amikor az anyós szétválasztja a családot

– Miért nem kérdezed meg anyádat, hogy miért csak Zsuzsának ad pénzt? – kérdeztem fojtott hangon a férjemtől, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a fáradtságtól. A vasárnapi ebéd után voltunk, anyósom már elment, de a levegőben még ott lebegett a feszültség.

Péter csak hallgatott, a tekintetét lesütötte. Tudtam, hogy neki is fáj, de valamiért sosem állt ki mellettem. Az anyja mindig Zsuzsát, a húgát részesítette előnyben. Míg mi hónapról hónapra számolgattuk a forintokat, hogy kijöjjünk, Zsuzsa új autót kapott, utazásokat fizetett neki az anyja, és minden hónapban borítékban adott neki pénzt. Nekünk? Csak egy-egy tál levest vagy süteményt hozott át – mintha ezzel letudná a kötelességét.

A legrosszabb az volt, amikor egyszer véletlenül meghallottam őket beszélgetni. Az anyósom hangja élesen csengett át a folyosón:

– Zsuzsikám, neked minden jár! Te vagy az én kicsi lányom. A fiúk úgyis mindig feltalálják magukat.

A szívem összeszorult. Én is anya vagyok – két kisgyermekünk van Péterrel. Tudom, milyen érzés szeretni a gyerekeimet, de sosem tudnék így különbséget tenni közöttük.

Azóta minden találkozás egy újabb próbatétel lett. Péter próbált közvetíteni, de az anyja mindig elhárította:

– Jaj, fiam, hát ti jól vagytok! Nézd meg Zsuzsát, mennyi baja van! Egyedül neveli a kisfiát, hát persze, hogy segítek neki.

De mi is küzdöttünk. Péter elvesztette a munkáját tavaly ősszel, én pedig részmunkaidőben dolgoztam egy könyvtárban. A gyerekeknek cipőt kellett venni, az iskolai kirándulásra is be kellett fizetni – minden fillér számított.

Egy este Péter csendben ült mellettem a kanapén. A tévé halkan szólt, de egyikünk sem figyelt rá igazán.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom, mit csináljak. Ha szóvá teszem anyának, csak veszekedés lesz belőle.

– De meddig tűrjük még ezt? – fakadtam ki. – Nem érzem magam családtagnak! Mindig csak Zsuzsa számít…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Péter átölelt, de éreztem rajta a tehetetlenséget.

A következő héten Zsuzsa átjött hozzánk. Vidáman mesélte, hogy most mennek Balatonra nyaralni – természetesen anyósom fizeti. A gyerekeim csillogó szemmel hallgatták, majd rám néztek:

– Mi is mehetünk nyaralni?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam:

– Talán jövőre…

Aznap este eldöntöttem: beszélek az anyósommal. Felhívtam és megkértem, hogy találkozzunk kettesben. Egy kis cukrászdában ültünk le. Ő már az elején érezte, hogy valami nincs rendben.

– Mondd csak, Eszterkém, mi nyomja a lelked?

Nagy levegőt vettem.

– Éva néni… Szeretném megérteni, miért van az, hogy Zsuzsának mindig pénzt ad, nekünk pedig csak ételt? Mi is nehéz helyzetben vagyunk…

Az arca megkeményedett.

– Ti ketten erősek vagytok! Péter mindig is talpraesett fiú volt. Zsuzsa viszont olyan érzékeny… Neki jobban kell a segítség.

– De mi is küzdünk! – mondtam elcsukló hangon. – Néha úgy érzem, mintha nem is tartoznék igazán ebbe a családba.

Éva néni sóhajtott.

– Nem akartalak megbántani… De nekem Zsuzsa mindig is gyengébb volt. Te viszont olyan erős vagy…

Hazamentem és sírtam. Nem az fájt legjobban, hogy nem kaptunk pénzt – hanem az igazságtalanság és az érzés, hogy sosem leszek igazi családtag.

Azóta próbálok másképp nézni erre az egészre. Péterrel megbeszéltük: nem várunk többé semmit Éva nénitől. Megtanultam értékelni azt a keveset is, amink van – és igyekszem úgy nevelni a gyerekeimet, hogy sose érezzék magukat kevesebbnek senkinél.

De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e valaha igazi család az olyan közegből, ahol az egyik ajtó mindig zárva marad előttünk? Ti mit tennétek a helyemben?