Két anyós árnyékában – Egy anya vallomása a családi csatatérről

– Már megint késel, Zsuzsa! – csattant fel Éva néni, miközben a konyhapultnál állt, és a rántott hús panírozásával bíbelődött. A hangja éles volt, mint mindig, amikor úgy érezte, nem felelek meg az elvárásainak. A táskám a székre dobtam, és próbáltam nem mutatni, mennyire fáradt vagyok.

– Bocsánat, Éva néni, dugó volt az M3-ason. – Próbáltam mentegetőzni, de tudtam, hogy felesleges. Az ő szemében mindig csak a hibáimat látta.

A kislányom, Lilla apjának anyja volt ő. Az első férjemmel, Gáborral már rég elváltunk, de Éva néni továbbra is úgy érezte, joga van beleszólni az életembe. Minden vasárnap nála ebédeltünk Lillával – ez volt az alku ára, hogy Gábor legalább néha lássa a lányát.

A másik oldalon ott volt Marika néni, a második lányom, Dorka apjának az anyja. Ő teljesen más volt: csendes, de annál alattomosabb. Sosem mondta ki nyíltan a véleményét, de minden szava mögött ott bujkált az ítélkezés.

Két anyós. Két világ. És én középen, mint egy bábú, akit ide-oda rángatnak.

Aznap este Éva néni megint szóvá tette:

– Tudod, Zsuzsa, ha jobban odafigyelnél Lillára, talán nem lenne ilyen szétszórt. Az apja is mindig azt mondta…

– Köszönöm a tanácsot – vágtam közbe halkan. – Igyekszem.

Hazafelé menet Lilla hátul ült az autóban, csendben bámulta a sötét ablakot. Próbáltam beszélgetni vele:

– Jól érezted magad ma nagyinál?

– Nem szeretem, amikor veszekedtek – suttogta.

Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy nem csak én vagyok az áldozat ebben a játszmában.

A következő hétvégén Marika néni hívott át minket ebédre. Dorka apjával, Tamással már rég nem voltunk együtt – ő külföldre költözött egy új nővel –, de Marika néni ragaszkodott hozzá, hogy Dorka ismerje a családját.

Az asztalnál ülve Marika néni halkan jegyezte meg:

– Tudod, Zsuzsikám, Dorka olyan magának való lett mostanában. Talán több időt kellene vele töltened…

– Próbálok mindent megtenni – feleltem fáradtan.

– Persze, tudom én… csak hát két gyerek két apától… nehéz lehet nekik is.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Nem mondta ki nyíltan, de éreztem: szerinte én vagyok a hibás mindenért.

Az évek során megtanultam lavírozni a két anyós között. Volt, hogy egymásnak ugrasztottak: Éva néni panaszkodott Marika nénire („Az a másik asszony biztos rossz hatással van Dorkára!”), Marika néni pedig Éva nénire („Lilla túl elkényeztetett!”). Én pedig próbáltam egyensúlyozni: megfelelni mindkettőnek, miközben magamat is próbáltam megőrizni.

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Lilla tizenkét éves lett. Egyik este sírva jött haza az iskolából:

– Anya, miért mondják azt a többiek, hogy szégyellnem kellene magam?

– Mit mondanak? – kérdeztem döbbenten.

– Hogy nekem nincs igazi családom… hogy két apám van…

Leültem mellé az ágyra és átöleltem. A könnyei az ingemre hullottak.

– Lilla, neked olyan családod van, amilyen keveseknek: sokan szeretnek téged. És én mindig itt leszek neked.

De magamban tudtam: ezt nem lehet ilyen egyszerűen megoldani. A faluban mindenki tudta a történetünket. A boltban összesúgtak mögöttem; az óvodában is voltak anyukák, akik sosem hívták át Lillát vagy Dorkát játszani.

Egy este leültem mindkét lányommal beszélgetni.

– Tudjátok lányok… lehet, hogy nem vagyunk olyan család, mint mások. De én mindkettőtöket ugyanúgy szeretlek. És ha bárki bánt titeket emiatt… szóljatok nekem!

Dorka csak ennyit mondott:

– Anya, te vagy a legjobb barátom.

Sírtam azon az estén. Nem tudom eldönteni: hibáztam-e valaha? Talán igen. Talán nem kellett volna két férfitól gyereket vállalnom. De amikor ránézek Lillára és Dorkára… tudom, hogy ők adják az életem értelmét.

Az anyósaimmal ma már ritkábban találkozom. Megtanultam nemet mondani – néha hangosan is. Már nem akarok mindenkinek megfelelni. Csak a lányaimnak.

Néha mégis elgondolkodom: vajon lehet-e boldog családot építeni ennyi előítélet és ítélkezés között? Vagy örökre kívülállók maradunk ebben a kis magyar faluban?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben mindenki más csak a múlt hibáit látja benned?