Két Apa Árnyékában: Egy Lány Döntése az Esküvője Előestéjén
– Nem hiszem el, hogy ezt most kell eldöntenem! – kiáltottam fel, miközben az ablakon bámultam ki a sötét, júniusi éjszakába. A nappaliban anyám, Márta és nevelőapám, Laci feszülten ültek egymás mellett. A levegőben vibrált a kimondatlan feszültség. Az asztalon ott hevert a fehér csokor, amit holnap viselnék, de most olyan távolinak tűnt minden, mintha nem is rólam szólna ez az egész.
– Boglárka, kislányom, tudod, hogy én mindig itt voltam neked – szólalt meg Laci halkan, de a hangjában ott bujkált a félelem. – Nem akarok rád nyomást gyakorolni… csak…
Anyám közbevágott: – Ez nem csak rólad szól, Laci! Ez Boglárka napja. Hagyd, hogy ő döntsön!
A könnyeimmel küszködtem. Holnap lesz az esküvőm. Mindenki azt várja, hogy boldog legyek, de én csak egyre jobban összezavarodtam. Két apa – egy vér szerinti, aki tíz éve visszatért az életembe, és egy nevelőapa, aki minden nap ott volt mellettem. Ki kísérjen az oltárhoz?
A telefonom halkan rezgett. Üzenet jött: „Szeretlek, kicsim. Alig várom a holnapot. – Apa” Olvastam újra és újra. Az édesapám, Gábor, akitől anyám elvált, amikor még csak négy éves voltam. Tizenöt évig nem láttam. Aztán egy napon visszajött az életembe. Próbált mindent bepótolni: közös kirándulások, ajándékok, hosszú beszélgetések. De a hiányt nem lehetett csak úgy eltüntetni.
Laci viszont mindig ott volt. Ő tanított biciklizni, ő jött el az első szülői értekezletre, ő vigasztalt, amikor először összetörték a szívem. Mégis… mindig éreztem egy falat köztünk. Nem vér szerinti apa – ezt sokszor hallottam a rokonoktól is.
– Boglárka, beszélhetnénk kettesben? – kérdezte Laci halkan.
Bólintottam. Anyám kiment a konyhába.
– Tudom, hogy nehéz neked – mondta Laci. – Nem akarom elvenni tőled Gábort. De szeretném tudni… számítok-e neked annyit, mint ő?
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.
– Emlékszel arra a nyárra Balatonon? – folytatta. – Amikor eltévedtél a strandon? Majdnem megőrültem félelmemben… Akkor éreztem először igazán apának magam.
A szívem összeszorult. Emlékeztem minden pillanatra abból a napból: ahogy Laci kétségbeesetten keresett, ahogy átölelt, amikor megtalált.
– Te vagy az apám – suttogtam végül.
Laci szeme megtelt könnyel.
De mi van Gáborral? Ő is az apám. Az utóbbi években próbált mindent jóvátenni. Láttam rajta a bűntudatot, amikor először találkoztunk újra. Láttam rajta a reményt minden alkalommal, amikor együtt voltunk.
Az este folyamán Gábor is megérkezett. Anyám arca megfeszült, amikor meglátta őt az ajtóban.
– Szia, Boglárka – mondta halkan Gábor.
– Szia – válaszoltam remegő hangon.
– Beszélhetnénk egy kicsit?
Kimentünk a kertbe. A levegő hűvös volt, de Gábor keze meleg és erős.
– Tudom, hogy nem voltam jó apa – kezdte. – De szeretném jóvátenni… legalább ennyivel: hadd kísérjelek én az oltárhoz.
– Gábor…
– Tudom, hogy Laci mindent megtett érted. És hálás vagyok neki ezért. De én vagyok az apád…
A hangja megremegett. Láttam rajta az őszinte fájdalmat.
– Annyiszor elképzeltem ezt a napot… hogy majd együtt megyünk végig a templomon…
A könnyeim végigfolytak az arcomon.
Visszamentem a házba. Anyám rám nézett aggódva.
– Kislányom…
– Nem tudom mit tegyek! – törtem ki belőlem. – Miért kell nekem választani? Miért nem lehet egyszerűen csak boldognak lenni?
Az éjszaka hosszú volt és álmatlan. Felidéztem minden közös emléket mindkét apámmal: Laci öleléseit, Gábor bocsánatkérő tekintetét. Vajon mit jelent igazán apának lenni? A vér kötelez? Vagy az számít igazán, aki ott van minden nap?
Hajnalban döntöttem el: mindkettőjüket megkérem, hogy kísérjenek az oltárhoz. Egyikük sem tökéletes apa – de mindketten részei annak, aki vagyok.
Reggel odamentem hozzájuk.
– Szeretném… ha mindketten velem jönnétek holnap az oltárhoz – mondtam halkan.
Először csend lett. Aztán Laci bólintott és Gábor is könnyes szemmel átölelt.
Az esküvőm napján két apával mentem végig a templomon. Az emberek suttogtak, néhányan furcsán néztek ránk – de én végre boldog voltam.
Most itt ülök az esküvő után és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet két apát szeretni egyszerre? És vajon hányan vannak még Magyarországon olyanok, mint én, akiknek választaniuk kellene – vagy inkább összekötniük azt, ami szétszakadt?