Két arc, egy igazság: Amikor az ikrek mindent megváltoztattak
– Mit tettél, Anna? – Laci hangja úgy hasított át a nappali csendjén, mint egy ostorcsapás. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, de benn, a szobában minden mozdulatlan volt. Az ikrek, Bence és Dorka, ott feküdtek a kiságyban, két aprócska test, két külön világ. Bence bőre világos volt, szinte áttetsző, Dorkáé viszont sötétebb árnyalatú, mint az enyém vagy Lacié. Ahogy néztem őket, éreztem, hogy minden, amit eddig biztosnak hittem, most darabokra hullik.
– Laci… kérlek… – próbáltam megszólalni, de a torkomban gombóc nőtt. A férjem tekintete tele volt fájdalommal és gyanakvással. – Anna, mondd el az igazat! Hogy lehet ez? – kérdezte újra, és a hangja remegett.
A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon. Tudtam, hogy az ikrek születése nem lesz könnyű, de azt sosem gondoltam volna, hogy a külsejük ekkora vihart kavar majd. A falu már suttogott. Először csak Marika néni jött át, aki mindig mindent tudni akart.
– Anna drágám, hallottad már, mit beszélnek az emberek? Azt mondják, az egyik gyerek Lacié, a másik meg… – jelentőségteljesen rám nézett. – Tudod te jól, kire gondolnak. Arra a Zsoltra a városból.
A gyomrom összeszorult. Zsolt valóban régi barátom volt – mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. De soha nem történt köztünk semmi… vagy legalábbis ezt akartam hinni. Egyetlen éjszaka jutott eszembe két évvel ezelőttről, amikor Laci miatt sírtam Zsolt vállán. De biztos voltam benne: nem történt semmi.
Laci napokig hallgatott. Kerülte a házat, későn járt haza, pálinka és cigaretta szaga lengte körül. Bence és Dorka nőttek, egyre különbözőbbek lettek. Az emberek elmaradoztak tőlünk. A szomszéd gyerekek sem jöttek többé játszani velük. Anyám minden nap felhívott, de sosem kérdezte meg, hogy vagyok – csak annyit: „Biztos vagy benne, hogy mindkettő a tiéd?”
Egy este épp etettem az ikreket, amikor Laci hangtalanul belépett.
– Elmondod végre az igazat? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… Nem tudom, mi történt… – suttogtam sírva.
– Tudod mennyire fáj nézni őket? Mindkettőt szeretem… de az emberek beszélnek. Anyám sem akarja látni őket. Azt mondja: szégyent hozol rám az egész faluban.
Ezek a szavak összetörtek bennem valamit. Elkezdtem visszagondolni minden egyes pillanatra: minden szóra, minden érintésre Zsolttal vagy bárki mással.
Egy nap elhatároztam: felutazom Zsolthoz Budapestre. A lakása tele volt könyvekkel és kávéillat lengte be.
– Zsolt… muszáj valamit kérdeznem. Lehet, hogy te vagy az egyik gyerek apja?
Zsolt értetlenül nézett rám. – Anna… úgy szeretlek, mintha a húgom lennél. Soha nem történt köztünk semmi… kivéve azt az éjszakát, amikor sírtál Laci miatt. De biztos vagyok benne: nem történt semmi.
Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és még nagyobb zavart. Hazafelé még elveszettebb voltam.
A falu egyre kegyetlenebb lett. Egy nap a boltban Feri bácsiék mögöttem suttogtak:
– Ő az… akinek két apától vannak az ikrei.
Elkezdtem kerülni az embereket. A gyerekeim is érezték a bánatomat; gyakran sírtak ok nélkül. Egy este Bence rám nézett nagy kék szemével:
– Anya, miért nem szeretnek minket az emberek?
A szívem ezer darabra tört.
Ekkor döntöttem el: ki kell derítenem az igazságot. Felkerestem dr. Tóthot a megyei kórházban és DNS-vizsgálatot kértem.
– Anna, ez egyetlen anyának sem könnyű – mondta a doktor miközben levette a mintákat.
A napok végtelen lassúsággal teltek. Laci nem tudott semmit a vizsgálatról. Amikor megérkeztek az eredmények, remegő kézzel bontottam fel a borítékot.
Mindkét gyermek Lacié volt.
Egyszerre sírtam megkönnyebbülten és fájdalmasan is. Minden félelmünk és előítéletünk alaptalan volt – a természet játszott velünk: egy ritka genetikai kombináció okozta ezt a különbséget.
Amikor megmutattam Lacinak az eredményeket, sokáig csak nézett rám némán. Aztán hónapok óta először magához ölelte Bencét és Dorkát.
De a falu nem hallgatott el. Most már azt beszélték: biztosan hamisítottuk az eredményeket vagy lefizettük az orvost.
Egy este kiültem Lacival a verandára.
– Tudod mi fáj legjobban? – kérdeztem halkan.
– Hogy az emberek inkább hisznek a pletykának, mint az igazságnak? – válaszolta csendesen.
Sokáig hallgattunk együtt. Végül megszólalt:
– Talán sosem tudjuk megváltoztatni ezt a falut… de megtaníthatjuk a gyerekeinknek, hogy szeressék önmagukat olyannak, amilyenek.
Néztem Bencét és Dorkát ahogy játszottak a holdfényben – kívülről mások, de belül ugyanazok.
Néha elgondolkodom: Miért olyan nehéz elfogadni azt, amit nem értünk? Vajon eljön valaha az a nap Magyarországon is, amikor a szeretet erősebb lesz minden előítéletnél?