Két barátnő, egy ház, és a múlt árnyai – Egy újrakezdés ára

– Marika, szerinted tényleg jó ötlet volt ez? – kérdeztem halkan, miközben a harmadik bérlő is lemondta a szobát az utolsó pillanatban. Az ablakon túl szürke, esős délután borult a kertre, a diófa levelei már sárgultak. Marika csak vállat vont, de láttam rajta, hogy őt is bántja a dolog.

– Mit csináljunk, Ilona? Legalább együtt vagyunk. – Próbált mosolyogni, de a hangja remegett.

Hatvanhárom éves vagyok. A férjem öt éve halt meg, a fiam Németországban él, a lányom meg Pécsen. Marika is egyedül maradt, miután a férje elhagyta egy fiatalabb nőért. Együtt sírtuk ki magunkat sokszor az elmúlt években. Egyik este, amikor mindketten túl sok bort ittunk, megszületett az ötlet: költözzünk össze, béreljünk egy nagyobb házat valahol a város szélén, adjuk ki a szobákat fiataloknak vagy diákoknak. Azt hittük, majd ebből lesz egy kis plusz pénzünk, és végre nem leszünk magányosak.

Az első hetek izgalmasak voltak. Festettünk, takarítottunk, hirdetéseket adtunk fel. Mindenki azt mondta: „Két öregasszony? Ugyan már!” De mi hittünk magunkban. Az első jelentkező egy fiatal pár volt – Zsófi és Gergő –, akik végül az utolsó pillanatban visszamondták. Aztán jött egy egyetemista fiú, aki az anyjával érkezett; az anyja végigmérte a házat és minket is.

– Maga főz minden nap? – kérdezte tőlem gyanakodva.

– Nem főzök minden nap – feleltem őszintén.

– Akkor nem lesz jó – mondta, és már mentek is.

Marika ekkor kezdett ideges lenni. Egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki hagyta nyitva a hűtőt, ki nem vitte le a szemetet. Egy este aztán robbant a bomba.

– Te mindig mindent jobban tudsz! – csattant fel Marika.

– Legalább én nem hagyom szét az egész konyhát! – vágtam vissza.

Aztán mindketten sírni kezdtünk. Leültünk a konyhaasztalhoz, és csak néztük egymást.

– Félek – mondta halkan Marika. – Mi lesz velünk? Ha nem jön senki…

– Nem tudom – suttogtam. – Néha azt érzem, hogy már senkinek sem vagyunk fontosak.

Másnap reggel csörgött a telefonom. A lányom volt az.

– Anya, miért nem szóltál, hogy baj van? – kérdezte aggódva. Valaki látta a hirdetésünket Facebookon és szólt neki.

– Nincs baj – hazudtam. – Csak próbálkozunk.

De ő átlátott rajtam.

– Anya, gyere inkább hozzánk! Miért kell neked idegenekkel együtt élni?

– Mert nem akarok terhet jelenteni nektek! – tört ki belőlem.

Marika közben a saját fiával veszett össze telefonon. A fiú szerint „nevetséges öregasszonyok” vagyunk, akik nem tudják elfogadni az idő múlását.

Egyik este aztán becsöngetett hozzánk egy nő: Katalin, ötvenöt éves elvált asszony. Csendes volt és fáradt.

– Megnézhetem a szobát? – kérdezte félénken.

Bevezettük. Leültünk teázni. Kiderült: ő is egyedül van, a lánya külföldön dolgozik. Hirtelen úgy éreztem, mintha magamat látnám benne.

– Tudják… én csak nyugalmat keresek – mondta halkan.

Marika rám nézett. Bólintottam.

Így lett Katalin az első bérlőnk. Eleinte minden rendben ment. De aztán jöttek az apróbb súrlódások: Katalin túl sokat panaszkodott; Marika szerint „lehúzza” a hangulatot; én meg próbáltam közvetíteni köztük. Egy este Katalin sírva fakadt:

– Nem bírom ezt tovább! Mindenki csak azt mondja, hogy öreg vagyok…

Leültem mellé.

– Mi is ezt érezzük néha. De legalább itt vagyunk egymásnak.

Aztán egy nap Marika rosszul lett. Bevitték a kórházba; kiderült: magas vérnyomás, stressz. Ott ültem mellette az ágyánál.

– Ilona… ha veled nem próbáltam volna meg ezt az egészet… lehet már rég feladtam volna – suttogta.

Hazajöttünk együtt. Katalin főzött nekünk levest. Hárman ültünk az asztal körül; csendben kanalaztuk az ételt.

Azóta eltelt fél év. Nem lettünk gazdagok; sőt, néha alig jövünk ki a pénzből. De valahogy mégis könnyebb együtt elviselni mindent: a magányt, az öregedést, a család hiányát.

Néha még mindig összeveszünk Marikával apróságokon; Katalin is néha túl sokat panaszkodik. De már tudjuk: egymás nélkül sokkal nehezebb lenne.

Vajon tényleg ennyire nehéz újrakezdeni hatvan felett? Vagy csak mi bonyolítjuk túl? Ti mit tennétek a helyünkben?