Két év csend: Amikor a lányom elfordult tőlem

– Nóra, kérlek, legalább hallgass végig! – kiáltottam utána az ajtóban, de már csak a kulcs zörgése válaszolt. Aztán csend. Az a fajta csend, ami nemcsak a lakást tölti be, hanem a szívedet is. Két éve történt ez, de minden nap újra és újra lejátszom magamban azt az estét.

A nevem Katalin, 56 éves vagyok, és egyedül élek Budapesten. Az életem középpontja mindig is a lányom, Nóra volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Nóra még csak hároméves volt. Mindig azt mondtam magamnak: „Erősnek kell lenned, Kati! Nem engedheted meg magadnak a gyengeséget.” Ez a gondolat vezérelt minden döntésemben – és talán ez lett a vesztünk is.

Nóra mindig érzékeny gyerek volt. Szeretett rajzolni, álmodozni, és órákig tudott mesélni a saját kis világáról. Én viszont azt akartam, hogy kemény legyen, hogy ne hagyja magát eltaposni ebben a világban. „Ne sírj már megint!” – mondtam neki gyakran, amikor összetört valami vagy veszekedett az óvodában. „Az élet nem igazságos, Nóra! Meg kell tanulnod helytállni!”

A gimnáziumban kezdődtek az első komolyabb vitáink. Nóra egyre többször zárkózott el előlem. Egyik este, amikor későn ért haza egy barátnőjétől, ráförmedtem: „Nem vagy már gyerek! Felnőttként viselkedj!” Ő csak rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel – tele csalódottsággal –, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Aztán jött az egyetem, és Nóra elköltözött albérletbe. Ritkábban találkoztunk, de még mindig próbáltam irányítani az életét: „Ne pazarold az idődet ezekkel a fiúkkal! Tanulj inkább!” – mondogattam neki telefonon. Néha napokig nem válaszolt az üzeneteimre. Akkor még azt hittem, ez csak a fiatalság lázadása.

Aztán megismerte Gábort – később férjhez ment hozzá. Nem voltam elragadtatva tőle: szerény fiú volt, vidékről jött, nem voltak nagy ambíciói. „Nóra, te többre vagy hivatott!” – mondtam neki egyszer egy családi ebédnél. Ő csak lehajtotta a fejét.

Az igazi törés akkor jött, amikor megszületett az unokám, Lili. Azt hittem, majd minden megváltozik: újra közelebb kerülünk egymáshoz, együtt örülünk az új életnek. De nem így történt. Egyre ritkábban hívott át magukhoz. Amikor mégis ott voltam náluk, mindig úgy éreztem, feszültség van köztünk.

Egyik este – két évvel ezelőtt – összevesztünk. Épp Lilit altattam volna el, amikor Nóra rám szólt: „Anya, kérlek, ne szólj rá ilyen hangon!” Én pedig elvesztettem a türelmem: „Ha nem így neveled, sosem lesz belőle semmi!” Nóra sírva fakadt: „Elég volt ebből! Mindig csak kritizálsz! Soha semmi nem jó neked!” Aztán összepakolta Lilit és Gábort is magával vitte.

Azóta nem beszélünk. Látom őt a Facebookon: boldog családi képek, Lili első lépései, születésnapok – mindezt nélkülem. Próbáltam írni neki: hosszú leveleket fogalmaztam meg, bocsánatot kértem mindenért. De soha nem válaszolt.

A barátnőim azt mondják: „Adj neki időt! Majd visszatalál hozzád.” De mi van, ha már túl késő? Mi van, ha örökre elveszítettem őt?

A karácsony különösen nehéz volt idén. Egyedül ültem a nappaliban, néztem a feldíszített fát és arra gondoltam: vajon mit csinálhatnak most? Vajon Lili tudja-e egyáltalán, hogy van egy nagymamája?

Egyik este váratlanul csöngettek. A szívem hevesen vert: talán Nóra az? De csak a szomszéd néni hozott át egy szelet bejglit.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer megkérdezte: „Miért nem próbálsz meg változtatni? Talán túl kemény voltál vele.” Először dühös lettem rá – mit tud ő erről? De aztán rájöttem: igaza lehet.

Azóta sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne jóvátenni mindazt, amit elrontottam. Vajon tényleg csak jót akartam neki? Vagy inkább magamat akartam igazolni azzal, hogy mindent kontrollálok?

Néha álmodom arról, hogy egyszer csak felhív: „Anya, hiányzol.” De reggelente mindig ugyanaz a csend fogad.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon hány anya és lánya élhet még így Magyarországon? Hányan veszítjük el egymást a kimondatlan szavak és a túl magas elvárások miatt?

Mit gondoltok? Van még esély arra, hogy visszakapjam a lányomat? Vagy örökre elveszítettem őt?