Két év csend: Amikor a lányom elfordult tőlem

– Miért nem hív vissza? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a telefonom képernyőjét bámultam. Már két éve, hogy Nóra, az egyetlen lányom, nem szólt hozzám. Nem volt veszekedés, nem volt kiabálás, csak egy nap egyszerűen megszűnt létezni számomra. Azóta minden reggel azzal a reménnyel ébredek, hogy talán ma ír egy üzenetet, vagy legalább egy képet küld az unokámról, Liliről.

A férjem, Gábor már rég feladta. – Hagyd, Judit – mondja fáradtan, amikor szóba hozom. – Majd ha akar, keresni fog. De én nem tudom elengedni. Anyaként minden napomat bűntudat és harag tölti ki. Haragszom rá, hogy ilyen könnyen hátat fordított nekem, de magamra is, mert érzem, valahol én rontottam el.

Nóra mindig is érzékeny gyerek volt. Én viszont szigorú voltam. Úgy gondoltam, csak így lehet rendes embert nevelni belőle. Nem engedtem neki mindent, mint más szülők. Ha rossz jegyet hozott haza, nem simogattam meg a fejét, hanem leültettem tanulni. Ha későn ért haza, szidás járt érte. Azt hittem, ezzel védem meg az élettől.

De most, amikor a közösségi oldalán látom a mosolygós képeket Liliről és a férjéről, Márkról – akit sosem kedveltem igazán –, összeszorul a szívem. Ott vannak ők hárman egy másik világban, ahová nekem nincs bejárásom.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, elővettem a régi fényképalbumot. Ott volt Nóra első napja az óvodában: félénken kapaszkodik a kezembe. Aztán az első biciklizés: büszkén mosolyog rám. És ott vagyok én is minden képen – szigorú arccal, összeszorított szájjal. Vajon miért nem tudtam többet mosolyogni rá?

A húgom, Éva szerint túl kemény voltam vele. – Judit, te mindig mindent kontrollálni akartál – mondta egyszer egy családi ebéden. – Nóra sosem érezte magát elég jónak melletted.

– De hát csak jót akartam neki! – vágtam vissza dühösen.

– Néha a szeretet nem azt jelenti, hogy mindent megmondasz neki – felelte csendesen.

Azóta ez a mondat visszhangzik bennem. Vajon tényleg csak jót akartam? Vagy inkább azt akartam, hogy olyan legyen, amilyennek én elképzeltem?

Az utolsó beszélgetésünkre emlékszem: Nóra akkor már terhes volt Lilirrel. Megpróbáltam tanácsokat adni neki – hogyan nevelje majd a gyerekét, mire figyeljen oda Márkkal kapcsolatban. Ő csak hallgatott, aztán egyszer csak felállt.

– Anya, kérlek… csak egyszer hallgass meg engem is! – mondta remegő hangon.

– Én csak segíteni akarok! – vágtam közbe.

– Nem kell mindig segítened! Néha csak azt szeretném érezni, hogy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok! – kiáltotta könnyes szemmel.

Aztán elment. Azóta nem láttam.

Az első hónapokban minden nap próbáltam hívni. Üzeneteket írtam: „Szeretlek”, „Hiányzol”, „Kérlek, jelentkezz”. Semmi válasz. Egy idő után már csak néha próbálkoztam – születésnapján, karácsonykor. Mostanra már attól is félek, hogy ha mégis válaszolna, mit mondanék neki?

A barátnőim szerint engednem kellene neki időt. – Majd ha kész lesz rá, visszajön – mondják. De mi van, ha soha nem lesz kész? Mi van, ha örökre elveszítettem?

Egyik délután a boltban összefutottam Márkkal és Lilirrel. Márk udvariasan köszönt, de Lili rám sem nézett – hiszen alig ismer engem. Próbáltam megszólítani:

– Szia Lili! Én vagyok a nagymamád…

Márk gyorsan közbevágott:

– Sietünk Judit néni, bocsánat…

És már mentek is tovább.

Aznap este órákig sírtam. Gábor próbált vigasztalni:

– Nem te vagy az egyetlen anya Magyarországon, akinek eltávolodott a gyereke. Nézd meg a szomszéd Marikát is…

De engem nem vigasztal mások szerencsétlensége.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Judit, minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában…

Csak legyintettem.

– Tudod Zsuzsa… néha azt érzem, mintha már nem is lenne családom.

Ő csak megszorította a kezem.

A karácsony közeledtével egyre nehezebb elviselni a csendet. Mindenhol boldog családokat látok: anyák ölelik lányaikat az adventi vásárban, nagymamák viszik az unokákat korcsolyázni a Városligetbe… Én pedig csak nézem őket az ablakból.

Az ünnepek előtt levelet írtam Nórának. Nem tanácsokat adtam benne, nem kértem számon semmit – csak leírtam neki mindazt, amit sosem mondtam el: hogy mennyire szeretem őt, hogy büszke vagyok rá és hogy sajnálom mindazt a fájdalmat, amit okoztam neki.

Nem tudom, elolvasta-e valaha ezt a levelet. Nem kaptam választ.

Most itt ülök a sötét nappaliban és azon gondolkodom: vajon lehet-e még jóvátenni mindazt, amit elrontottam? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Ti mit tennétek a helyemben? Van még esély arra, hogy egyszer újra anya és lánya lehessünk?