Két év csend: Amikor a lányom elfordult tőlem

– Nóra, kérlek, csak hallgass végig! – kiáltottam utána, miközben becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A hangja még visszhangzott a lépcsőházban: – Elegem van, anya! Nem érted meg, hogy nem akarok így élni!

Ez volt az utolsó alkalom, hogy személyesen láttam őt. Azóta két év telt el. Két év csend, két év üres szobák, két év, amikor minden reggel azzal a reménnyel ébredek, hogy talán ma ír egy üzenetet. De csak a Facebookon látom az életét: új barátok, egyetem, utazások. Ott van mindenhol – csak nálam nincs.

Sokszor visszajátszom azt a napot. A veszekedésünk apróságnak tűnt: egy rosszul sikerült ebéd, egy félreértett mondat. De valójában évek óta gyűlt bennünk a feszültség. Egyedül neveltem fel Nórát, miután az apja elhagyott minket. Mindig próbáltam erős lenni, mindent megadni neki, de talán túl szigorú voltam. Talán túl sokat vártam el tőle.

Azt mondják, a szeretet néha fojtogató is lehet. Én csak azt akartam, hogy boldog legyen – de lehet, hogy közben elfelejtettem meghallgatni őt. Amikor kamaszodni kezdett, egyre több titka lett előttem. Éjszakákon át vártam haza, aggódtam érte, és amikor végre megérkezett, csak veszekedtünk. „Miért nem szóltál? Hol voltál? Kikkel vagy együtt?” – kérdeztem újra és újra.

Egyik este aztán kiborult: – Nem bírom tovább! Soha nem vagy elégedett velem! Mindig csak azt nézed, mit csinálok rosszul! – sírt. Akkor is csak magamat védtem: – Azért aggódom, mert szeretlek! – mondtam neki. De már nem hallotta meg.

A barátnőim azt mondják, hagyjam időt neki. „Majd visszajön!” – biztatnak. De mi van, ha nem? Mi van, ha örökre elveszítettem? Minden nap nézem a telefonon a közös képeinket: Nóra kicsi volt még, amikor először vittük el az állatkertbe. Milyen boldog volt akkor! Hol rontottam el?

Az ünnepek a legnehezebbek. Karácsonykor mindig együtt díszítettük a fát. Most csak ülök a kanapén, és nézem az üres helyet az asztalnál. Tavaly próbáltam írni neki egy hosszú levelet: leírtam mindent, amit éreztem – a bűntudatomat, a szeretetemet, a reményt. Nem válaszolt.

A családban is feszültséget okozott ez az egész. Az anyám szerint túl engedékeny voltam vele kiskorában. A nővérem szerint viszont túl szigorúvá váltam később. Mindenki okosabb nálam – de egyikük sem tudja igazán, milyen érzés minden nap abban a bizonytalanságban élni, hogy talán örökre elveszítettem a lányomat.

Néha álmodom róla: hazajön, mosolyogva ölel át, és azt mondja: „Anya, hiányoztál.” Ilyenkor sírva ébredek fel. Máskor viszont dühös vagyok rá: hogyan lehet ilyen kegyetlen? Hogy tudja ezt tenni velem? De aztán mindig visszatér a bűntudat: biztos én hibáztam.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Régen vidám voltam, most gyakran vagyok fáradt és ingerlékeny. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott: – Zsuzsa, minden rendben otthon? – kérdezte aggódva. Csak legyintettem: – Majd rendbe jön minden… De magamban tudtam: semmi sincs rendben.

Azóta próbálok változni. Eljárok pszichológushoz is – először szégyelltem bevallani magamnak is, hogy segítségre van szükségem. De rájöttem: ha valaha vissza akarom kapni Nórát, előbb magammal kell rendbe jönnöm.

Néha elképzelem, mit mondanék neki, ha újra találkoznánk:
– Nóra, sajnálom mindazt, amit elrontottam. Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg eléggé. Sajnálom, hogy nem tudtam mindig jó anya lenni. De szeretlek. Mindennél jobban szeretlek.

Talán egyszer majd elolvassa ezt a levelet is. Talán egyszer majd újra lesz esélyünk beszélgetni – nem csak veszekedni.

Most csak annyit tehetek, hogy várok. És remélem, hogy egyszer majd megbocsát nekem.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány szülő várja nap mint nap a gyereke hívását? És vajon lehet-e még újrakezdeni ennyi év után? Várom a válaszokat…