Két ház között: Amikor a család szétszakad
– Már megint erről beszéltek? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kávé gőze keveredett a feszültséggel, amit szinte tapintani lehetett. A férjem, Gábor, csak lesütötte a szemét, én pedig próbáltam nyugodt maradni.
– Ilona néni, ez az én családi házam – mondtam halkan, de határozottan. – Itt nőttem fel, minden emlék ide köt. Nem akarom, hogy elhanyagoljuk.
– De hát az én házam is a tiétek lesz egyszer! – vágott vissza. – Ott legalább rend van, nem ez a romhalmaz.
Gábor végre megszólalt: – Anya, Eszternek igaza van. Az ő háza is fontos. De nem tudunk mindkettőt egyszerre felújítani.
A csend, ami ezután következett, szinte fájt. Az ablakon túl a szomszéd kutyája ugatott, a falióra kattogott, de mi csak ültünk ott hárman, mint három idegen.
Aznap este Gábor szó nélkül feküdt le mellém. Éreztem, hogy valami eltört benne. Én is csak bámultam a plafont, és azon gondolkodtam: vajon tényleg megéri harcolni ezért a házért? Vagy csak a múltamhoz ragaszkodom görcsösen?
Másnap reggel Gábor korán ment dolgozni. Egyedül maradtam a nyikorgó padlójú házban, ahol minden repedéshez egy gyerekkori emlék kötött. Anyám hangja csengett a fülemben: „Eszterkém, ez a mi otthonunk. Bármi történik is, tartsd meg!”
Délután átmentem Ilona nénihez. Megpróbáltam beszélni vele.
– Nézze, Ilona néni, nem akarok harcolni. De nekem ez a ház mindent jelent.
– És nekem? – kérdezte halkan. – Nekem nem jelent semmit az életem munkája?
Először láttam könnyet a szemében. Akkor értettem meg: nem csak házakról van itt szó. Hanem arról, hogy kié lesz az emlékek helye, kié lesz a múlt.
Az este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ideges.
– Eszter, nem bírom tovább ezt a huzavonát! – fakadt ki. – Anyám minden nap hívogat, te pedig csak sírsz. Miért nem tudunk egyszerűen dönteni?
– Mert nem egyszerű! – kiáltottam vissza. – Neked mindegy, hol élünk? Neked nem számítanak az emlékek?
– Nekem te számítasz! – mondta halkan.
Akkor sírtam el magam igazán. Mert rájöttem: miközben két ház között őrlődünk, lassan elveszítjük egymást.
A következő hetekben minden nap újabb vita robbant ki. A testvérem is beleszólt: – Eszter, ne hagyd! Ez a ház apáé volt! Gábor nővére pedig azt mondta: – Anyánk egész életében ezért dolgozott!
A faluban is mindenki tudta már: „Na, megint veszekednek a házak miatt.” A boltban összesúgtak mögöttem. Egyik nap még a polgármester is megállított: – Eszterkém, ne hagyd veszni azt a szép régi házat!
Egy este Gábor bejelentette: – Felhívtam egy ingatlanost. Eladjuk mindkét házat és veszünk egy újat.
Mintha gyomorszájon vágtak volna.
– És akkor mi lesz anyámmal? Mi lesz az emlékeimmel? – kérdeztem kétségbeesve.
– Nem tudom! – ordította Gábor. – De ezt így nem lehet tovább!
Aznap éjjel nem aludtam. Felkeltem, végigjártam a régi szobákat: apám pipája még ott volt a polcon, anyám köténye a fogason. A kertben a diófa alatt ültem hajnalig.
Reggel Gábor ott talált rám.
– Eszter… én csak azt akarom, hogy boldogok legyünk. De már azt sem tudom, mit jelent ez.
Ránéztem és csak ennyit mondtam:
– Talán először magunkat kellene rendbe hoznunk… mielőtt bármelyik házat felújítjuk.
Most itt ülök egy csésze kávéval a kezemben és azon gondolkodom: tényleg egy házon múlik minden? Vagy csak félünk elengedni azt, ami már rég nem tart össze minket?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni a múltért vagy inkább új életet kellene kezdeni?