Két kar nélkül, három gyermekkel – Egy apa új élete a baleset után

– Apa, miért nem ölelsz meg? – kérdezte Zsófi, a legkisebb lányom, miközben ott ült az ágyam szélén a Honvédkórházban. A szobában csend volt, csak a gépek halk pittyegése hallatszott. A kérdés úgy hasított belém, mint a villám. Mit mondhat ilyenkor egy apa? Hogy mondjam el egy ötévesnek, hogy soha többé nem tudom átölelni?

Aznap reggel még minden olyan hétköznapi volt. A feleségem, Ági kávét főzött, a fiúk, Marci és Bence veszekedtek a fürdőszobában, Zsófi pedig a reggeli kakaóját kortyolgatta. Aztán elindultam dolgozni – villanyszerelő vagyok –, és egy pillanat alatt minden megváltozott. Egy rosszul bekötött vezeték, egy óvatlan mozdulat, és már csak arra emlékszem, hogy sötétség borult rám.

Amikor magamhoz tértem, először azt hittem, csak álmodom. De aztán megláttam Ági könnyes szemét, és rájöttem: ez a valóság. Mindkét karom eltűnt a takaró alatt. Először dühös voltam – az orvosokra, a sorsra, magamra. Aztán jött a félelem: hogyan fogom felnevelni a gyerekeimet? Hogyan fogok dolgozni? Hogyan fogok élni?

A családom ott volt mellettem minden nap. Ági próbált erős maradni, de láttam rajta, hogy ő is összetört. Az anyósom, Ilona néni főzött ránk, a szomszédok pedig összefogtak: hoztak ebédet, elvitték a gyerekeket iskolába. De én csak egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatban.

Egyik este Marci bejött hozzám. Tizenhárom éves, de hirtelen felnőtté vált. Leült mellém, és azt mondta:
– Apa, tudod… nem az számít, hogy van-e karod vagy nincs. Te vagy az apánk. Nekünk így is te vagy a legerősebb.

Akkor sírtam először igazán. Nem a veszteség miatt, hanem mert rájöttem: nekik még mindig én vagyok az apa. És nekem értük kell talpra állnom.

A rehabilitáció pokoli volt. Meg kellett tanulnom mindent újra: enni, öltözni, sőt még írni is – most már a számmal írok alá minden papírt. Az első próbálkozásaim nevetségesek voltak. Ági türelmesen segített, de néha láttam rajta a fáradtságot.

– Nem bírom tovább – mondta egyszer halkan a konyhában.
– Tudom – válaszoltam. – Én sem mindig.

De valahogy mindig továbbmentünk. A gyerekek is alkalmazkodtak. Zsófi megtanulta, hogyan bújjon hozzám úgy, hogy az arcomhoz simuljon – ez lett az új ölelésünk. Bence segített felvenni a cipőmet reggelente. Marci pedig megtanult főzni.

A barátaim közül sokan eltűntek. Nem tudtak mit kezdeni velem. A régi focimeccsek helyett most inkább otthon ültem és néztem őket a tévében. Néha irigyeltem őket – ők még egészségesek, gondtalanok.

De aztán történt valami. Egy nap Zsófi rajzolt nekem egy képet: én vagyok rajta, két nagy mosollyal az arcomon és két hatalmas szívvel ott, ahol régen a karjaim voltak.
– Apa, neked ilyen nagy szíved van! – mondta büszkén.

Akkor értettem meg igazán: nem attól vagyok teljes ember, hogy van két karom. Hanem attól, hogy szeretni tudok – és engem is szeretnek.

Elkezdtem blogot írni – a számmal pötyögöm be a gondolataimat –, és egyre többen olvasták. Sokan írtak nekem: más fogyatékkal élők, anyukák-apukák, akik elvesztették a reményt. Megosztottam velük minden nehézséget: hogy milyen megalázó érzés volt először segítséget kérni a buszon; hogy mennyire fájt, amikor egy régi ismerősöm elfordult tőlem az utcán; hogy mennyire féltem attól, hogy Ági egyszer elhagy.

De azt is leírtam: mennyire hálás vagyok azért, hogy élek. Hogy láthatom felnőni a gyerekeimet. Hogy megtanultam újra örülni az apró dolgoknak: egy közös nevetésnek vacsora közben, egy meleg nyári esőnek az ablakon túl.

A családunk megváltozott – de talán erősebb lett. Már nem veszekedünk annyit apróságokon. Megtanultuk kimondani: „Szeretlek.” Megtanultuk elfogadni egymás hibáit.

Persze vannak rossz napok is. Néha még mindig dühös vagyok – magamra, az életre. Néha sírok titokban éjszaka. De már nem szégyellem.

Most itt ülök a nappaliban, Zsófi az ölemben alszik el esténként. Marci épp matekleckét ír mellettem, Bence pedig focizik az udvaron Ágival. Nézem őket, és arra gondolok: lehet, hogy két kar nélkül kell élnem – de három gyermekkel és egy szerető családdal minden nap új esélyt kapok.

Vajon hányan gondolnak bele abba, milyen törékeny az élet? És vajon hányan tudják igazán értékelni azt, amijük van? Én most már minden reggel hálát adok érte.