Két Otthon Között: Egy Lehetetlen Döntés Terhe
„Nem teheted ezt, Anna! Egyszerűen nem!” – Zsuzsa hangja még most is visszhangzik a fejemben, mintha egy vihar tombolna bennem. Aznap este, amikor bejelentettem a családnak, hogy apát beíratom az Arany Alkony Idősek Otthonába, minden megváltozott. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül, és próbáltam összeszedni a bátorságomat.
„Te csak meg akarsz szabadulni tőle!” – vágott közbe Gábor, a bátyám, miközben ökölbe szorította a kezét. Az általam főzött gulyás illata már rég elillant, helyette fojtogató csend ült a szobában.
„Nem értitek…” – suttogtam, de senki sem figyelt rám. Senki sem látta azokat az éjszakákat, amikor órákig ültem apa ágya mellett, hallgatva a ziháló lélegzetét. Senki sem tudta, milyen érzés volt minden reggel attól rettegni, hogy talán már nem ébred fel. Hónapok óta nem volt önmaga: elfelejtette a nevemet, eltévedt a lakásban, néha rám sem ismert. Mióta anya meghalt, csak mi ketten maradtunk – én próbáltam egyszerre lánya, ápolója és támasza lenni. De elfáradtam. Teljesen kimerültem.
Az utolsó csepp az volt, amikor egy márciusi reggelen – odakint szürke eső verte az ablakot – apát a fürdőszoba padlóján találtam. A tekintetében félelem és szégyen keveredett. „Bocsáss meg, Anna…” – suttogta. Akkor éreztem először, hogy valami végleg eltört bennem.
Aznap este felhívtam dr. Kovácsot, a háziorvosunkat. „Anna, ezt nem bírhatod egyedül. Apádnak folyamatos felügyelet kell. Gondolj magadra is.”
De a család másképp látta. „Te laksz vele! Neked kell gondoskodnod róla!” – mondta Zsuzsa a telefonban, hangja éles volt, mint egy penge. Gábor napokig nem válaszolt az üzeneteimre.
Az Arany Alkonyba vezető úton apa némán bámult ki az ablakon. Amikor megérkeztünk, rám nézett: „Itt maradsz velem?”
Leültem mellé az új, hófehér szobában. Megfogtam a kezét. „Itt jó helyed lesz, apa. Itt vigyáznak rád.”
Halványan elmosolyodott, de a szemében olyan mély szomorúság villant fel, hogy belesajdult a szívem.
Azóta csendes lett a lakás. Minden este egyedül vacsorázom, nézem az üres széket magammal szemben. Zsuzsa és Gábor nem keresnek többé. Csak nagynéném, Márta írt egy levelet: „Nem ismerlek rád, Anna. Az anyád sosem tette volna ezt.”
De senki sem tudja, milyen érzés minden reggel attól rettegni, hogy apát holtan találom az ágyban. Senki sem érzi azt a lassú önfeladást, amikor valakiért mindent feladsz – még önmagadat is.
Minden nap meglátogatom apát az otthonban. Viszek neki házi pogácsát – azt szerette mindig is anya sütni. Néha mosolyogva fogadja, máskor rám néz és megkérdezi: „Te ki vagy?”
Egy délután kint ültem vele a kertben; mellettünk ült bácsi Lajos is. „Ő az én lányom, Anna” – mondta büszkén apa Lajosnak. Majd hozzám fordult: „Ugye te vagy a lányom?”
Bólintottam és próbáltam mosolyogni, de közben könnyek csorogtak le az arcomon.
Egy este Zsuzsa ott állt az ajtóm előtt. Sápadt volt és sírt.
„Nem tudok megbocsátani neked” – suttogta.
„Nem kérem a bocsánatodat” – válaszoltam halkan. „Csak azt szeretném, ha megértenéd.”
Megrázta a fejét és szó nélkül elment.
A hetek lassan telnek. Minden látogatás fájdalmas és mégis megkönnyebbülés: fájdalom azért, amit elvesztettem; megkönnyebbülés azért, mert tudom: apa biztonságban van.
Egy nap Gábor írt egy üzenetet: „Apa sokat keres téged… Talán jól döntöttél… De én még nem tudom elfogadni.”
Ezerszer feltettem magamnak a kérdést: lehetett volna másképp? Lehettem volna erősebb? Jobb lány?
Aztán eszembe jutnak azok a nők – anyák és lányok –, akik nap mint nap ugyanilyen döntések előtt állnak Magyarországon is: saját életük vagy idős szüleik között kell választaniuk. Nálunk is azt mondják: a család mindennél fontosabb – de mi van akkor, ha a család magadra hagy?
Néha még most is hallom apa hangját az éjszakában: „Anna? Hol vagy?”
Itt vagyok, apa. Mindig itt leszek.
De ki vagyok én most? Rossz lány vagyok… vagy csak egy nő, aki végre mert dönteni?
Ti mit tettetek volna a helyemben?