Két Otthon Között: Egy Testvér Harca a Saját Fedélért

– Nem! Ezt nem teheted meg velem! – kiáltotta Gábor, miközben anyánk a nappali közepén állt, kezében egy vastag borítékkal. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, mintha minden pillanatban felrobbanhatna valami. Én a konyhaajtóból figyeltem őket, a tenyerem izzadt, a szívem majd kiugrott a helyéről.

Anyu hangja remegett, amikor megszólalt: – Gábor, muszáj eladnunk a lakást. Nem tudom egyedül fenntartani. Apád sem segít már semmiben. Neked is meg kell értened, hogy nincs más választásunk.

Gábor ökölbe szorította a kezét. – És hova menjek? Az utcára? Vagy költözzek apához, aki már rég új családot alapított? Neked könnyű mondani, de én itt nőttem fel! Ez az otthonom!

A válás óta minden nap egy újabb csata volt. Apánk, László, már hónapokkal ezelőtt elköltözött egy másik városba az új párjához és annak két gyerekéhez. Anyu próbált erős maradni, de láttam rajta, hogy minden este sírva alszik el. Gábor pedig… nos, ő sosem tudta feldolgozni, hogy apánk elhagyott minket.

Aznap este csendben vacsoráztunk. Gábor nem szólt hozzánk, csak bámulta a tányérját. Anyu próbált beszélgetést kezdeményezni, de minden szó csak visszapattant róla. Én is csak tologattam a krumplit a villámmal.

Később Gábor bejött a szobámba. – Eszter, te mit tennél a helyemben? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam. – Félek én is. Mi lesz velünk?

– Nem akarok elmenni innen. Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam.

Másnap reggel anyu bejelentette, hogy talált egy vevőt a lakásra. Gábor dühösen kiviharzott otthonról. Napokig nem láttuk. Anyu kétségbeesetten hívogatta, de nem vette fel a telefont. Én is próbáltam elérni, de csak üzenetrögzítő válaszolt.

Aztán egy este csengettek. Gábor állt az ajtóban, fáradtan, szemében könnyekkel.

– Hol voltál? – kérdezte anyu remegő hangon.

– A Duna-parton aludtam két éjszakát – mondta Gábor. – Tudni akartam, milyen érzés hajléktalannak lenni.

Anyu zokogva ölelte át. – Soha többé ne csinálj ilyet! Bármi történik is, mi egy család vagyunk!

De vajon tényleg azok voltunk még? A következő hetekben mindenki próbált megoldást találni. Anyu albérletet keresett, én titokban reménykedtem, hogy apu visszajön és mindent helyrehoz. Gábor viszont egyre zárkózottabb lett.

Egy este leültünk hárman az üres nappaliban. A bútorok már dobozokban voltak.

– Anyu – szólalt meg Gábor –, ha eladod ezt a lakást, nekem nincs hova mennem. Nem akarok apához menni. Nem tartozom oda.

Anyu sírva fakadt. – Nem tudok többet tenni! Én is elveszítem az otthonomat!

Akkor értettem meg igazán: mindannyian vesztesek vagyunk ebben a harcban. Mindenki csak a saját túléléséért küzdött.

Az utolsó éjszakán Gábor odajött hozzám.

– Eszter, szerinted valaha újra lesz igazi otthonunk?

Nem tudtam válaszolni.

Most, hónapokkal később egy kis albérletben élünk anyuval. Gábor végül mégis apuhoz költözött, de sosem beszél arról, hogyan érzi magát ott. Néha találkozunk egy kávézóban, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.

De belül mindannyian tudjuk: valami örökre elveszett.

Vajon tényleg ennyit ér egy otthon? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol már minden darabokra hullott? Ti mit tennétek a helyemben?