Két testvér között: Amikor az anyai szeretet igazságtalanná válik

„Miért mindig ő?” – szakadt ki belőlem, ahogy a konyhaajtóban álltam, ökölbe szorított kézzel. A régi, nyikorgó asztalnál anyám ült, mellette Ádám, a bátyám, és egy papírt nézegettek. Anyám rám pillantott, arca fáradt volt, de a tekintete mégis szigorú. A papír egy adásvételi szerződés volt: egy lakás Ádám nevére.

– Gergő, ne kezdjük el megint… – sóhajtott anyám, de én nem tudtam visszafogni magam.

– Nem kezdjük el? Anyu, egész életemben csak néztem, ahogy mindent neki adsz! Amikor nekem kellett volna új cipő, azt mondtad, majd jövő hónapban. Amikor Ádámnak kellett laptop az egyetemhez, másnap már ott volt az asztalán! Most meg lakást kap? És én?

Ádám lesütötte a szemét. – Gergő, nem kértem… Tudod, hogy most veszítettem el a munkám. Anyu csak segíteni akart.

– És nekem ki segít? Nekem ki fizeti ki az albérletet? Nekem ki mondja azt, hogy „gyere haza, fiam, itt van egy lakás”? – hangom remegett. Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam, de nem akartam gyengének látszani.

Anyám felállt és odalépett hozzám. Meg akarta fogni a kezem, de elhúzódtam.

– Gergő, te mindig erős voltál. Mindig megálltad a helyed. Ádám érzékenyebb… neki most nagyobb szüksége van rám.

– És én nem vagyok érzékeny? Csak mert nem mutatom ki? – kérdeztem halkan.

Csend lett. A falióra kattogása szinte bántotta a fülem.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lepörgettem magamban a gyerekkorunkat: amikor Ádám elesett biciklizés közben és anyu órákig ápolta; amikor én sírtam az iskolában, mert csúfoltak, de csak annyit mondott: „Ne törődj velük, te erős vagy!” Vajon tényleg csak azért nem kaptam soha semmit, mert azt hitték, nekem nincs szükségem rá?

A következő napokban kerültem őket. Korán mentem dolgozni – egy kis könyvelőirodában vagyok asszisztens –, későn jöttem haza. A lakótársam, Zsófi, észrevette rajtam a változást.

– Gergő, mi baj van? Olyan vagy, mint aki elvesztette a világát.

Elmeséltem neki mindent. Ő csendben hallgatott végig.

– Tudod – mondta végül –, lehet, hogy anyukád tényleg azt hiszi, neked nincs szükséged segítségre. De ez nem igazságos veled szemben. Ha nem mondod el neki, hogy ez mennyire fáj, sosem fogja tudni.

Igaza volt. De féltem újra beszélni anyámmal. Féltem attól is, hogy Ádám mit gondol majd rólam.

Egy hét múlva mégis felhívtam anyut. Megkértem, hogy találkozzunk egy kávézóban a Blaha Lujza téren. Mikor leült mellém, láttam rajta az idegességet: remegett a keze, ahogy kavargatta a presszókávét.

– Anyu… – kezdtem halkan. – Tudom, hogy segíteni akarsz Ádámnak. De nekem is fáj, hogy soha nem kérdezed meg: nekem mire van szükségem. Olyan érzésem van, mintha sosem lennék elég jó… mintha csak egyedül kellene mindent kibírnom.

Anyám szemében könnyek csillantak meg.

– Gergő… Sajnálom. Nem vettem észre… Mindig azt gondoltam, te vagy az én támaszom. Hogy te mindent kibírsz… De látom már, hogy hibáztam. Nem vagy kevésbé fontos nekem… Csak féltem attól, hogy Ádám összeroppan.

Éreztem magamban valami furcsa megkönnyebbülést – de harag is maradt bennem az elmúlt évek miatt.

Aznap este Ádám keresett telefonon.

– Gergő… Beszélhetünk? Tudom, haragszol rám… De nem akarom, hogy emiatt tönkremenjen a kapcsolatunk. Ha akarod, eladjuk a lakást és megfelezzük… vagy visszaadom anyunak. Csak ne utálj engem emiatt.

Meghatottak a szavai.

– Nem a pénzről van szó – mondtam neki. – Hanem arról az érzésről, hogy sosem voltam fontos igazán. De köszönöm, hogy ezt felajánlottad. Talán leülhetnénk mindhárman beszélgetni…

Vasárnap ebédre mentünk anyuhoz. Az asztal körül ülve éreztem a feszültséget – de azt is, hogy mindannyian szeretnénk változtatni.

– Anyu – kezdtem –, talán jobb lenne ezentúl minden nagy döntést együtt megbeszélni. Hogy senki ne érezze magát kirekesztve vagy kevésbé fontosnak.

Ádám bólintott.

– Egyetértek. És szeretnék segíteni Gergőnek az albérletben addig is… Nem vagyunk ellenségek. Testvérek vagyunk.

Anyu sírva fakadt és átölelt minket.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra – de legalább elkezdtük begyógyítani a régi sebeket.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még Magyarországon úgy családban, hogy csendben hordozzák az igazságtalanság terhét? És vajon hányan merik kimondani végre azt is, ami fáj?