Két tűz között: Amikor a férjem családja az ellenségemmé válik
– Miért nem tudsz végre beilleszkedni? – csattant fel Zsuzsa, a férjem nővére, miközben a vasárnapi ebédnél a leveses kanalat az asztalra csapta. A család körülöttünk elnémult, csak az óra kattogása hallatszott a falon. A férjem, Gábor, zavartan nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt az egészet.
A szívem hevesen vert. Már hónapok óta éreztem, hogy Zsuzsa nem fogad el. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett: a főzési szokásaimat, ahogy beszéltem az anyósommal, vagy ahogy Gábort támogattam a munkájában. De most, hogy nyíltan nekem támadt az egész család előtt, úgy éreztem, mintha egyedül állnék egy sötét színpadon, minden reflektorfény rám irányul.
– Próbálkozom – suttogtam, de a hangom elhalt. Az anyósom, Ilona néni, csak lesütötte a szemét. A sógorom, Tamás, zavartan piszkálta a krumplipürét. Gábor végül megszólalt:
– Zsuzsa, kérlek…
De Zsuzsa már lendületben volt. – Mindig csak próbálkozol! De soha nem vagy elég jó! Gábor megváltozott mióta veled van. Már nem jár át hozzánk, nem segít apának a kertben. Te mindent elvettél tőlünk!
A könnyeim majdnem kibuggyantak, de lenyeltem őket. Nem akartam gyengének látszani. Aznap este hazafelé Gábor csendben vezetett. A város fényei elmosódtak az ablakon túl.
– Sajnálom – mondta végül halkan. – Tudom, hogy nehéz neked.
– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem remegő hangon.
– Ők a családom…
– És én mi vagyok neked? – szinte kiabáltam.
Aznap este külön ágyban aludtunk. Az éjszaka közepén felriadtam egy rémálomból: Zsuzsa állt az ágyunk végében, és azt mondta: „Soha nem leszel az egyikünk.”
A következő hetekben minden találkozás egy újabb csata volt. Zsuzsa minden alkalmat megragadott, hogy megalázzon vagy kritizáljon. Egy alkalommal, amikor segítettem Ilona néninek főzni, Zsuzsa odasúgta:
– Tudod, anya sosem teszi így a rántást. De persze te jobban tudod.
Ilona néni csak szomorúan nézett rám. Éreztem, hogy ő is szenved ettől az egész helyzettől, de nem mert szólni Zsuzsának.
Egy nap Gábor apja, László bácsi megkért, hogy segítsek neki a kertben. Örültem neki: végre valaki elfogadott. Miközben együtt kapáltunk, halkan megszólalt:
– Tudod, Zsuzsa mindig is féltékeny volt Gáborra. Most meg rád is…
– De miért? Én csak szeretni akarom őket.
– Néha az emberek félnek attól, amit nem ismernek – mondta bölcsen.
Aznap este Gáborral leültünk beszélgetni.
– Nem bírom tovább – mondtam sírva. – Minden nap úgy érzem, mintha harcolnom kellene azért, hogy elfogadjanak. Már magamat sem ismerem fel.
Gábor átölelt. – Szeretlek. De nem akarom elveszíteni a családomat sem.
– És ha választanod kellene? – kérdeztem halkan.
Ő csak hallgatott.
A következő vasárnap újabb ebédre hívtak minket. Már előre görcsben volt a gyomrom. Amikor beléptünk, Zsuzsa már ott állt az ajtóban összefont karral.
– Remélem ma nem rontod el a levest – mondta gúnyosan.
Ekkor valami eltört bennem.
– Elég volt! – kiáltottam rá. – Nem tudom, mit tettem ellened, de nem fogom tovább hagyni, hogy így bánj velem! Ha gondod van velem, mondd el most!
A család döbbenten nézett rám. Zsuzsa arca elsápadt.
– Te… te csak elvetted tőlünk Gábort! Mindig is te voltál az idegen!
– Nem akarok senkit elvenni senkitől! Csak szeretnék tartozni valahová!
Ilona néni ekkor megszólalt:
– Elég legyen már! Zsuzsa, te is hibás vagy ebben. Mindannyian szenvedünk ettől a viszálytól.
László bácsi bólintott. – Itt az ideje felnőni mindannyiunknak.
Zsuzsa sírva fakadt és kiszaladt a konyhából. Gábor odalépett hozzám és megfogta a kezem.
Aznap este először éreztem úgy, hogy talán mégis van remény. Hosszú út áll előttünk, de legalább kimondtam végre azt, ami hónapok óta fojtogatott.
Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon tényleg képesek leszünk újra családdá válni? Vagy örökre két tűz között maradok? Ti mit tennétek a helyemben?