Két tűz között: Amikor a férjem nem meri elmondani az anyjának, hogy nem lehet gyermekünk

– Eszterkém, mikor lesz már unokám? – csattant fel újra az anyósom, Ilona néni, miközben a húslevest merte a tányéromba. A kanál remegett a kezében, mintha a kérdés súlya őt is nyomasztaná, de tudtam, hogy csak engem fojtogat. Gábor, a férjem, lesütötte a szemét, mintha hirtelen nagyon érdekesnek találná a szalvétát az ölében.

A szívem minden alkalommal összeszorult, amikor ez a kérdés elhangzott. Már évek óta próbálkoztunk Gáborral, orvostól orvosig jártunk, gyógyszerek, vizsgálatok, remények és csalódások váltották egymást. De Gábor sosem mondta el az anyjának az igazat. Mindig csak halogatta: „Majd egyszer elmondom, Eszter. Most még nem alkalmas.”

De mikor lesz alkalmas? Minden vasárnap ebédnél ugyanaz a fojtogató légkör. Ilona néni sosem felejt el célozgatni: „Bezzeg a szomszéd Marikáéknál már három unoka van! Az én fiam is megérdemelné…”

Egyik alkalommal már majdnem kiborultam. A leves gőze elhomályosította a szemüvegemet, de még így is láttam Ilona néni fürkésző tekintetét. – Talán valami baj van? – kérdezte halkan, de annál élesebben. Gábor ekkor végre felemelte a fejét.

– Anyu, hagyjuk ezt most… – mondta halkan.

– Miért? Nem lehet erről beszélni? – csattant fel Ilona néni. – Vagy Eszter nem akar gyereket?

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. A család többi tagja is ott ült: Gábor húga, Zsuzsa, aki már két gyereket nevel, és az apósa, aki csak csendben kanalazott.

– Nem erről van szó – próbáltam halkan válaszolni, de a hangom remegett.

Gábor megszorította a kezemet az asztal alatt. Ez volt az ő módja arra, hogy jelezze: „Tarts ki még egy kicsit.” De meddig még?

Az autóban hazafelé csend volt. Csak a motor zúgása töltötte be a teret.

– Miért nem mondod el neki? – törtem meg végül a csendet.

– Nem tudom… Nem akarom megbántani. Tudod, mennyire vágyik unokára… – válaszolta Gábor fáradtan.

– És én? Engem nem bántasz meg ezzel? Hogy mindig nekem kell elviselnem ezt az egészet?

Gábor csak nézett előre az útra. Tudtam, hogy szereti az anyját, de azt is tudtam, hogy engem is szeret. Mégis úgy éreztem magam, mint egy bűnbak.

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Feküdtem az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes lélegzetét, és azon gondolkodtam: miért érzem magam hibásnak valamiért, amiről nem tehetek? Miért kell nekem viselnem ezt a terhet?

Egyik este aztán eldöntöttem: nem bírom tovább. Másnap reggel Gábornak szegeztem a kérdést:

– Ha te nem mondod el neki, én fogom.

Gábor arca elsápadt. – Ne tedd ezt… Kérlek…

– Miért ne? Hogy még évekig így éljünk? Hogy minden vasárnap megalázzon? Hogy mindig én legyek a hibás?

– Nem vagy hibás… – suttogta Gábor.

– Akkor viselkedj is így! – csattantam fel.

Aznap este felhívtam Ilona nénit. A kezem remegett a telefonon.

– Ilona néni… Szeretnék beszélni magával. Személyesen.

Másnap délután átmentem hozzájuk. Az asztalon frissen sült kalács illata terjengett. Ilona néni mosolygott rám, de láttam rajta az aggodalmat.

– Mi történt, Eszterkém?

Leültem vele szemben. Mély levegőt vettem.

– Ilona néni… Szeretném, ha tudná: mi mindent megtettünk azért, hogy gyermekünk legyen. Orvosokhoz jártunk, kezelésekre… De sajnos nem lehet saját gyerekünk.

Ilona néni arca megmerevedett. Egy pillanatig csak nézett rám némán.

– És Gábor ezt tudja?

– Igen… együtt próbáltuk végig. De ő nem tudta elmondani magának.

Ilona néni szeme megtelt könnyel. – Miért nem szóltatok előbb? Miért kellett nekem mindig reménykednem?

– Mert féltünk… Féltünk attól, hogy csalódást okozunk magának.

Ilona néni ekkor odalépett hozzám és átölelt. – Eszterkém… Én csak azt akartam, hogy boldogok legyetek. Nem számít az unoka… Csak ti számítotok.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Annyi év után először éreztem megkönnyebbülést.

Hazafelé menet Gábor rám nézett:

– Megtetted…

– Meg kellett tennem – válaszoltam csendesen.

Azóta más lett minden vasárnap ebéd. Nincsenek többé célozgatások, nincsenek kínos kérdések. Néha még mindig fáj a szívem, de már nem érzem magam egyedül ebben a harcban.

Vajon hányan élnek még hozzám hasonlóan csendben ezzel a teherrel? Miért olyan nehéz kimondani az igazat azoknak, akiket szeretünk? Várom a gondolataitokat…