Két tűz között: Amikor a szív választani kényszerül

– Apa, miért nem jön el a papa soha hozzánk? – kérdezte Marci, miközben az ablakpárkányon ülve bámulta a szürke, esős utcát. A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Az ujjaim görcsösen szorították a kávésbögrét, és éreztem, ahogy a forró ital lassan kihűl a kezemben.

Nem tudtam rögtön válaszolni. A torkomban gombóc nőtt, a gondolataim pedig visszarepítettek abba az éjszakába, amikor Éva, a feleségem utolsó leheletével rám bízta a fiainkat. „Vigyázz rájuk, Dénes ne közelítse meg őket!” – suttogta remegő hangon. Akkor még nem tudtam, hogyan fogom ezt megoldani. Most viszont már hónapok óta cipelem ezt a terhet.

A családunk széthullott. Éva temetése után mindenki rám zúdult: anyósom, sógornőm, sőt még a saját anyám is. „Dénesnek joga van látni az unokáit!” – kiabálta az anyósom egy délután, amikor átjött hozzánk. „Nem zárhatod ki őt az életükből!” – csattant fel. De én csak álltam ott némán, és próbáltam nem gondolni arra, amit Éva mesélt nekem évekkel ezelőtt.

Dénes, az apósom, mindig is különös ember volt. A faluban mindenki tisztelte: volt tanár, helyi kórusvezető, minden ünnepségen ott volt. De Éva egyszer sírva vallotta be nekem: gyerekkorában Dénes bántotta őt. Nem csak szavakkal – azokat még el lehetett volna felejteni –, hanem tettekkel is. Azt mondta, soha ne engedjem közel a gyerekeinkhez.

Most itt ültem két hatéves fiúval, akik semmit sem értettek ebből az egészből. Marci és Bence csak annyit láttak, hogy anyjuk meghalt, és a nagyapjuk eltűnt az életükből. Néha hallottam őket suttogni este az ágyban: „Lehet, hogy mi voltunk rosszak?” – kérdezte Bence egyszer Marcitól.

Egyik este aztán becsöngetett Dénes. Az ajtóban állt, kezében egy doboz csokoládéval és egy régi társasjátékkal. A hangja halk volt, de éreztem benne a feszültséget.

– Dario… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Nincs miről beszélnünk – válaszoltam keményen.

– Az unokáimat szeretném látni. Tudom, hogy haragszol rám… de ők nem tehetnek semmiről.

– Nem tehetnek semmiről – ismételtem meg halkan. – De én sem felejtek.

Dénes arca megrándult. Egy pillanatig azt hittem, sírni fog. De csak bólintott, letette a dobozt az ajtó elé és elment.

A faluban hamar elterjedt a hír: „Dario megtiltotta Dénesnek, hogy lássa az unokáit!” Az emberek összesúgtak mögöttem a boltban, a játszótéren is furcsán néztek rám az anyukák. Egyikük odajött hozzám:

– Tudod, hogy mindenki erről beszél? Sokan azt mondják, kegyetlen vagy.

– Nem tudják az igazat – feleltem fáradtan.

– És ha tudnák? Akkor is ezt tennéd?

Nem válaszoltam. Honnan tudhatná bárki is, mit jelent minden este úgy lefektetni két gyereket, hogy közben rettegsz attól, valaki árthat nekik? Honnan tudhatná bárki is azt a bűntudatot, amit akkor érzel, amikor látod rajtuk a hiányt?

Az anyósom egyre dühösebb lett rám. Egyik nap felhívott:

– Dario! Ezt nem teheted! Dénes már idős ember! Meg fog halni anélkül, hogy láthatná az unokáit!

– Éva kérte ezt tőlem – mondtam halkan.

– Éva beteg volt! Nem gondolta át! Te viszont egészséges vagy! Gondolkodj!

Letettem a telefont. Aznap este sokáig ültem a fiúk ágya mellett. Néztem őket aludni: Marci szorosan ölelte Bencét álmában. Vajon egyszer majd megértik? Vagy örökre haragudni fognak rám?

Egyik reggel Bence odabújt hozzám reggeli közben.

– Apa… te szeretsz minket?

– Nagyon szeretlek benneteket – válaszoltam elcsukló hangon.

– Akkor miért nem lehetünk együtt mindenkivel?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket.

A napok teltek-múltak. Egyre nehezebb lett minden. A faluban már nyíltan kerültek az emberek; néha úgy éreztem, mintha én lennék a bűnbak mindenért. Egyedül csak Zsuzsa néni, a szomszédasszony állt mellém:

– Jól teszed fiam – mondta egyszer csendesen. – Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani.

De vajon tényleg jól teszem? Minden este ezen gondolkodom. Vajon Éva büszke lenne rám? Vagy csak még több fájdalmat okozok ezzel mindenkinek?

Most itt ülök a sötét nappaliban, hallgatom a fiúk halk szuszogását és azon töprengek: lehet-e valaha igazán jó döntést hozni ilyen helyzetben? Vagy csak választani lehet két rossz között?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani valaha annak, aki megbocsáthatatlant tett?”