Két Tűz Között: Egy magyar meny, egy anyós és a családi béke ára

– Már megint elfelejtetted megvenni Gábornak a kedvenc pogácsáját! – csattant fel Ilona néni, amint beléptem a lakásba. A piacon jártam, két szatyorral a kezemben, de a szívem már reggel óta nehéz volt. Gábor, a férjem, a kanapén ült, a telefonját bámulta. Fel sem nézett rám.

– Bocsánat, Ilona néni, siettem… – próbáltam magyarázkodni, de a tekintete jéghideg volt.

– Ha Zsuzsa még itt lenne, ő sosem felejtené el. Ő mindig tudta, mire van szüksége Gábornak – mondta gúnyosan.

Zsuzsa. Az a név úgy csengett a fülemben, mint egy átok. Az előző feleség, akit az egész család imádott. Bár már három éve elváltak, Zsuzsa még mindig járt hozzánk ebédelni. Anyósomék fizették a villanyszámláját is. Én? Én csak az voltam, aki elvette tőlük a fiukat.

– Anikó, hagyd most – szólalt meg végre Gábor halkan. – Majd később elmegyünk pogácsáért.

Apóspám, László bácsi csak legyintett: – Vannak nők, akik sosem tanulják meg, mit jelent igazi feleségnek lenni.

Aznap este először gondoltam komolyan arra, hogy összepakolok és elmegyek Lili lányommal valahová messzire. Oda, ahol nem hasonlítanak folyton valakihez, aki már csak emlék. De nem tudtam megtenni. Szerettem Gábort, Lili pedig imádta az apját.

Késő este egyedül ültem a panel erkélyén, néztem Budapest fényeit és azon tűnődtem: hol rontottam el? Anyám mindig azt mondta: „Lányom, szeretetből nem lehet tiszteletet venni.” De én hittem abban, hogy minden megváltozhat.

A következő hónapokban csak rosszabb lett minden. Zsuzsa egyre gyakrabban jött át sütivel és panaszaival az új életéről. Anyósom ölelgette őt mindenki előtt, nekem csak egy biccentés jutott.

Egyik nap Lili sírva jött haza az oviból.

– Anya, nagyi azt mondta, Zsuzsa jobban főz nálad és apa boldogabb lenne vele… Igaz ez?

Éreztem, ahogy összetörik bennem valami. Magamhoz öleltem Lilit:

– Ne hallgass nagymamára, kicsim. Te vagy a legfontosabb nekem és apának is.

Aznap este eldöntöttem: beszélek Gáborral.

– Muszáj valamit mondanod a szüleidnek – suttogtam az ágyban. – Nem bírom tovább ezt. Úgy érzem magam ebben a házban, mintha betolakodó lennék. Lili is szenved.

Gábor sóhajtott és hátat fordított:

– Tudod, milyenek ők… Nem fogod tudni megváltoztatni őket. Zsuzsa volt az első menyük… megszokták őt.

– De én vagyok most a feleséged! Nem érdemlek legalább egy kis tiszteletet?

Nem válaszolt.

Ezután egyre inkább magamba zárkóztam. Kerültem a közös étkezéseket, Lilit inkább játszótérre vittem vagy anyámhoz Zuglóba.

Egy hétvégén anyám megkérdezte:

– Miért hagyod magad? Nem látod, hogy Gábor nem áll ki melletted?

Nem tudtam mit felelni. Szerettem Gábort, de sosem éreztem magam ilyen egyedül.

Egyik este váratlanul mentünk haza Lilitől korábban. A lakásban Zsuzsa ült Ilonával és Lászlóval az asztalnál, kávéztak és nevettek. Gábor sehol.

– Ó, megjöttetek! – mosolygott Zsuzsa úgy, mintha ő lenne itt az úrnő.

Lili megszorította a kezem:

– Anya, mehetünk át Eszti nénihez?

Aznap éjjel nem aludtam. Anyám szavai visszhangoztak bennem: „Szeretetből nem lesz tisztelet.” Rájöttem: így nem mehet tovább.

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát magamnak és Lilinek. Egy cetlit hagytam Gábornak:

„Szeretlek, de nem tudok tovább második lenni az életedben. Ha egyszer harcolni akarsz értünk, tudod hol találsz.”

Eszti nővéremhez költöztünk Kispestre. Először éreztem nyugalmat hosszú idő után.

Hetek teltek el, mire Gábor felhívott.

– Anikó… Sajnálom… Nem tudtam mennyire nehéz neked. Beszéltem anyámékkal. Megmondtam nekik: te vagy a feleségem és nem engedem többé, hogy megalázzanak. Kérlek… gyertek haza!

Nem válaszoltam rögtön. Tudtam: szavak már nem elegek – tettekre van szükségem.

Több beszélgetés után abban egyeztünk meg: külön költözünk egy kis albérletbe Újpesten. Nehéz volt újrakezdeni – Gábor megszenvedte a szakítást a szüleivel, Lili pedig csak lassan hitte el újra: lehet boldog családunk.

De lassan kialakult az új életünk – múlt árnyai nélkül.

Ma már amikor Lili rajzol egy napocskát és melléírja: „Az én anyukám a legjobb a világon”, tudom: jól döntöttem.

Néha elgondolkodom: hány nő hallgat inkább csak azért, hogy béke legyen otthon? Hányan fogadják el azt is, hogy csak másodikak? Tényleg ér annyit a szeretetünk, ha nincs hozzá tisztelet?