Két tűz között: Egy mozaikcsalád mindennapi harcai

– Már megint itt van? – kérdeztem halkan, miközben az ablakon át figyeltem, ahogy Dóra, Gábor tizennyolc éves lánya, a kapuban áll. A szívem összeszorult. Nem voltam felkészülve erre az újabb váratlan látogatásra. Gábor csak vállat vont, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Ő is a család része, Zsuzsa – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált a feszültség. – Próbálj meg kedves lenni vele.

Kedves? Hányszor próbáltam már! De Dóra minden alkalommal úgy lépett be az otthonunkba, mintha csak egy idegen lennék. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy nem fogad el. A tekintete metsző volt, a szavai élesek. Minden apró hibámat felnagyította: ha túl sós lett a leves, ha elfelejtettem kimosni a kedvenc pólóját, vagy ha egyszerűen csak ott voltam Gábor mellett.

Aznap este is feszülten ültünk le vacsorázni. Dóra a telefonját nyomkodta, miközben Gábor próbált beszélgetést kezdeményezni.

– Hogy ment a vizsga? – kérdezte tőle óvatosan.

– Mindegy – felelte Dóra, fel sem nézve. – Úgysem érdekel senkit.

Éreztem, ahogy Gábor tekintete rám szegeződik. Mintha azt várná, hogy mondjak valami bátorítót. De minden szavam csak olaj lett volna a tűzre. Inkább csendben maradtam.

Az este végén Dóra becsapta maga mögött az ajtót. Gábor sóhajtott.

– Nem tudom, mit csináljak vele – mondta megtörten. – Az anyja újra férjhez ment, most meg itt van ez az egész… És te is szenvedsz miatta.

Meg akartam ölelni, de valami visszatartott. Talán a bűntudat. Talán az, hogy magam sem tudtam, mit érzek pontosan. Szerettem Gábort, de egyre inkább úgy éreztem, hogy két tűz között őrlődöm: az ő szeretete és Dóra elutasítása között.

Másnap reggel Dóra már ott volt a konyhában, amikor lementem kávét főzni. A pulton szét voltak szórva a tankönyvei és jegyzetei.

– Jó reggelt – próbáltam mosolyogni.

– Nem kell úgy tenni, mintha érdekelne – vágott vissza azonnal. – Tudom, hogy csak miattam vagy ideges.

Meglepett az őszintesége. Egy pillanatra elgondolkodtam: vajon tényleg csak miatta vagyok ideges? Vagy inkább attól félek, hogy elveszítem Gábort?

– Nem vagyok ideges – mondtam halkan. – Csak szeretném, ha jól éreznéd magad itt.

Dóra felnevetett.

– Itt? Ebben a házban? Soha nem lesz olyan, mint régen volt.

A szavai belém martak. Tudtam, hogy igaza van: soha nem lesz olyan. Ez már egy másik család, más szabályokkal, más fájdalmakkal.

Aznap este Gábor későn ért haza. Dóra addigra már elment. Egyedül ültem a nappaliban, és azon gondolkodtam, vajon hol rontottam el. Miért nem tudom elnyerni Dóra bizalmát? Miért érzem magam mindig kívülállónak ebben a házban?

Gábor leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz neked is.

– Nem akarom feladni – suttogtam. – De néha úgy érzem, mintha harcolnék valami ellen, amit nem is értek igazán.

Gábor megfogta a kezem.

– Szeretlek – mondta egyszerűen.

Ez adott egy kis erőt. De másnap minden kezdődött elölről: Dóra újra megjelent, újabb konfliktusokkal, újabb viharokkal.

Egy este aztán minden robbant. Dóra sírva tört be a lakásba.

– Az anyám kidobott! – zokogta. – Azt mondta, menjek oda, ahol akarok!

Gábor átölelte őt, én pedig ott álltam tanácstalanul. Mit tehetek? Hogyan segíthetek egy lánynak, aki nem akarja elfogadni a segítségemet?

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam Dóra halk sírását a szomszéd szobából. Reggelre eldöntöttem: beszélek vele.

Leültem mellé az ágyra.

– Tudom, hogy nehéz most neked – kezdtem óvatosan. – De én tényleg szeretném, ha otthon éreznéd magad itt.

Dóra rám nézett könnyes szemmel.

– Nem akarok új anyát – suttogta.

– Nem is akarok az lenni – válaszoltam őszintén. – Csak szeretném, ha tudnád: számíthatsz rám is.

Nem ölelt meg. Nem mosolygott vissza. De legalább nem fordult el tőlem.

Azóta lassan változik valami köztünk. Még mindig vannak viták és könnyek, de néha már együtt nevetünk egy filmen vagy közösen főzünk vacsorát. Nem lettünk igazi család – még nem –, de talán egyszer majd azok lehetünk.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jól döntöttem? Megéri harcolni valakiért, aki talán sosem fog igazán elfogadni? Ti mit tennétek a helyemben?