Két tűz között: Egy nő vallomása a családi lojalitásról és a házasság határairól

– Ha segítek Rékának, akkor elvárom, hogy végre te is kiállj mellettem anyáddal szemben! – Gábor hangja keményen csengett a konyhában, miközben én a kávéscsészébe kapaszkodtam. A reggeli fény sápadtan szűrődött be az ablakon, de a levegőben feszültség vibrált.

Nem tudtam megszólalni. A húgom, Réka, tegnap este hívott fel sírva: elvesztette az állását, a lakbérrel elmaradt, és már csak napjai vannak, hogy ne tegyék ki az albérletéből. Mindig is én voltam az, aki megpróbálta összetartani a családot, de most úgy éreztem, mintha mindenki csak tépné a saját irányába.

– Gábor, kérlek… – kezdtem halkan, de ő felemelte a kezét.

– Nem! Mindig csak adunk neki. Mindig csak segítünk. És amikor nekem lenne szükségem rád… – elhallgatott, de a tekintete mindent elárult. Tudtam, mire gondol: anyám sosem fogadta el őt igazán, és én sosem álltam ki mellette igazán határozottan.

A szívem összeszorult. Réka mindig is kicsit elveszett volt ebben a világban. Én voltam az idősebb nővér, aki helyette is felelősséget érzett. Amikor apánk meghalt, anyánk teljesen magába zárkózott, és én lettem mindkettőjük támasza. Gábor viszont azt várta tőlem, hogy végre őt válasszam – ne csak szóban, hanem tettekben is.

Aznap este Réka nálunk aludt. A nappaliban ültünk, ő a kanapén kuporgott, én mellette.

– Ne haragudj rám, Anna – suttogta. – Tudom, hogy mindig csak bajt hozok rád.

– Nem te tehetsz róla – simogattam meg a haját. – De most… most nehéz lesz.

Gábor nem jött ki hozzánk. Hallottam, ahogy a hálószobában járkál fel-alá. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó.

– Réka – mondta szárazon –, segítek neked kifizetni ezt a hónapot. De van egy feltételem.

Réka riadtan nézett rám.

– Anna…

– Mondd el neki – szólt rám Gábor.

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. A torkomban dobogott a szívem.

– Anyával… beszélnem kell – mondtam végül. – Ki kell állnom Gábor mellett. Nem lehet tovább így.

Réka bólintott, de láttam rajta: fél attól, hogy elveszíti az egyetlen embert, akire számíthat.

Másnap reggel anyámhoz mentem. Az öreg panelházban mindig ugyanaz az áporodott szag fogadott. Anyám az ablakban ült, nézte a játszóteret.

– Miért jöttél ilyen korán? – kérdezte fáradtan.

Leültem mellé.

– Anya… Gábort bántod. Mindig azt érzi, hogy nem elég jó neked. És én… én nem akarok választani köztetek. De ha muszáj… akkor őt választom.

Anyám arca megkeményedett.

– Ő elvette tőlem a lányomat. Réka legalább még itt van nekem.

– Anya! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Nem veheted el tőlem azt az embert, akit szeretek!

Csend lett. Csak az utcáról hallatszott be egy gyerek nevetése.

– Akkor menj! – mondta végül anyám halkan.

Hazafelé sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek: sehová sem tartozom igazán.

Otthon Gábor várt rám. Megölelt, de éreztem rajta is a feszültséget.

– Megtettem – mondtam neki rekedten. – De most úgy érzem, elvesztettem anyámat is.

Gábor megsimogatta az arcomat.

– Néha muszáj határt húzni. Különben sosem lesz vége ennek a harcnak.

Réka pár nap múlva visszaköltözött a lakásába. Megígérte, hogy keres munkát és visszafizeti Gábornak a pénzt. De valami végleg megváltozott köztünk: mintha már nem lennék ugyanaz a biztos pont számára.

Hetekig nem beszéltem anyámmal. Aztán egy este kaptam tőle egy üzenetet: „Hiányzol.” Ennyi volt csak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez békejobbot jelent-e vagy csak egy újabb játszmát.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsd el önmagad? Hol húzódik a család határa? És vajon tényleg jó döntést hoztam?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel azoknak, akiket szeretünk?”