Két tűz között: Hogyan tartottam a húgom kezét, miközben az életem darabokra hullott

– Eszter, kérlek, ne menj el! – Anna hangja remegett, ahogy a kezem után kapott a sötét előszobában. A kabátom már rajtam volt, a kulcs hidegen szorult az ujjaim között. Aznap este, amikor a húgom zokogva állt előttem, minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy az életem végre sínre került: új munkahely, egy szerető férfi, akivel épp közös lakást néztünk, és egy csendes remény, hogy talán hamarosan családot alapítunk. De Anna válása mindent felforgatott.

A férje, Gábor, egyik napról a másikra közölte vele: „Nem szeretlek már. Menj el.” Anna ott állt két bőrönddel és egy összetört szívvel a panelház lépcsőházában. Az anyánk vidéken él, apánk már rég meghalt. Egyedül én maradtam neki – és ő nekem.

Az első hetekben próbáltam erős lenni. Anna nálam lakott, a kanapén aludt, minden reggel kávét főztem neki, és próbáltam elhitetni vele, hogy minden rendbe jön. De ahogy teltek a napok, egyre nehezebb lett. A párom, Péter, egyre többször szólt be: „Meddig lesz még itt Anna? Nem tudod elengedni?” – kérdezte egy este fáradtan. „Ez nem csak rólad szól.”

De hogyan engedhettem volna el? Anna minden este sírt. Néha azt hittem, már alszik, de hallottam a halk szipogást a sötétben. Egyik este leültem mellé.

– Anna, kérlek… próbálj meg aludni. Holnap új nap lesz.
– Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – nézett rám vörös szemekkel. – Neked van munkád, van párod… Nekem semmim sincs.
– Nekem még mindig van húgom – mondtam halkan.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Márta néni, egyszer félrehívott: „Eszterkém, minden rendben otthon? Fáradtnak tűnsz.” Csak bólintottam. Nem akartam panaszkodni.

Péterrel is egyre több lett a vita. Ő azt mondta: „Nem lehet mindig mindent feladni másokért! Mi lesz velünk?” Én csak annyit feleltem: „Anna most fontosabb.”

Egyik este Péter ultimátumot adott: „Vagy ő, vagy én.” A szívem összeszorult. Hogy választhatnék? Anna az egyetlen testvérem. De Péter az első férfi volt az életemben, akivel tényleg el tudtam volna képzelni a jövőt.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ablakban és néztem a város fényeit. Vajon hányan vannak még így? Hányan érzik magukat két tűz között? Másnap reggel Anna csendben pakolt. „Elmegyek albérletet keresni” – mondta halkan.

– Nem kell elmenned! – kiáltottam rá kétségbeesetten.
– De kell – felelte. – Nem akarok miattad mindent elveszíteni.

Aznap Péter is elment. „Sajnálom” – mondta csak ennyit.

Ott maradtam egyedül a lakásban. Anna nélkül, Péter nélkül. A csend szinte fájt. Napokig csak dolgoztam és hazamentem az üres lakásba. Egyik este Anna hívott: „Találtam egy kis szobát Zuglóban. Nem nagy dolog, de legalább az enyém.” A hangja először tűnt reményteljesnek.

Aztán lassan elkezdett újra élni. Munkát talált egy könyvesboltban, új barátokat szerzett. Néha találkoztunk kávézni, ilyenkor mindig megöleltük egymást.

Péterrel soha többé nem beszéltünk. Néha hiányzott – de valahol mélyen tudtam: jól döntöttem. Anna ma már erős nő lett. Én pedig megtanultam: néha az igazi szeretet azt jelenti, hogy lemondasz valamiről valaki másért.

De vajon meddig lehet feláldozni magunkat másokért? És mi marad belőlünk utána? Ti mit tennétek a helyemben?