Két tűz között: Meddig tartozom felelősséggel a családomért?

– Miért mindig nekem kell mindent megoldanom? – szinte kiáltva tör ki belőlem a kérdés, miközben a forró vízben úszó tányérokat dörzsölöm. Az eső dobol az ablakon, a konyhában fojtott feszültség vibrál. Anyám a hátam mögött áll, karba tett kézzel, arca szigorú, mint mindig, amikor valamit el akar érni nálam.

– Mert te vagy az egyetlen, aki képes rá, Zsuzsa – mondja halkan, de a hangjában ott van az a régi, jól ismert szemrehányás. – A húgod megint bajba került. Nem hagyhatjuk magára.

Kata, a húgom, a sarokban ül, vörösre sírt szemekkel. Már megint. Mióta apánk meghalt, mintha minden teher rám nehezedne. Anyám nem dolgozik már évek óta, Kata pedig képtelen megtartani egyetlen munkahelyet sem. Én vagyok az egyetlen, aki rendes fizetéssel hazatér minden hónapban – legalábbis eddig így volt.

A férjem, Gábor, csendben ül a nappaliban, próbálja elkerülni a konfliktust. A gyerekek már alszanak. Érzem, ahogy egyre jobban nő bennem a düh és a tehetetlenség.

– Zsuzsa, kérlek – szólal meg újra anyám –, csak most az egyszer segíts még Katának. Holnap elmegyünk együtt az önkormányzathoz, hátha tudnak valami segélyt adni neki.

– És aztán mi lesz? – fordulok felé élesen. – Mindig csak segélyek, mindig csak újabb problémák! Nekem is van családom! Gáborral alig beszélünk már egymással. A gyerekek is érzik, hogy valami nincs rendben. Meddig kell még mindent nekem cipelni?

Kata felnéz rám, szeme tele könnyel. – Sajnálom, Zsuzsi. Tudom, hogy eleged van belőlem…

– Nem belőled van elegem – sóhajtok –, hanem ebből az egészből. Hogy sosem lehet vége.

Anyám arca megkeményedik. – Ha apád élne, ő sem hagyná cserben a családját.

Ez mindig fájdalmas pont. Apám halála óta mintha nekem kellene betöltenem az űrt, amit maga után hagyott. De én nem vagyok ő. Nem vagyok hős.

A mosogatás végére érek, kezem remeg a fáradtságtól és az idegtől. Gábor halkan lép be mögém.

– Zsuzsa, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezi óvatosan.

Bólintok. Kimegyünk a teraszra; az eső illata keveredik a friss levegővel.

– Meddig bírod még ezt? – kérdezi halkan.

– Nem tudom – válaszolom őszintén. – Úgy érzem, ha még egy kicsit húzom, szétesek.

– Szeretlek – mondja halkan –, de félek, hogy elveszítelek ebben az egészben.

A szívembe markol a félelem. Vajon tényleg elveszíthetem azt, ami igazán fontos? A saját családomat?

Másnap reggel anyám már korán kel, sürög-forog a konyhában. Kata csendben ül az asztalnál, én pedig próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

– Zsuzsa, eldöntötted már? – kérdezi anyám váratlanul.

– Mit? – kérdezek vissza fáradtan.

– Hogy segítesz-e Katának vagy sem.

Nézem őket: anyám arcán ott az elvárás, Katán a remény és a szégyen keveréke. Eszembe jutnak a gyerekeim: Anna és Marci. Vajon ők mit éreznek ebből az egészből?

– Segítek – mondom végül halkan –, de ez az utolsó alkalom. Nem tudok többet adni magamból.

Anyám bólint, de látom rajta: nem hiszi el. Kata feláll és átölel.

Aznap délután elmegyünk az önkormányzathoz. Az ügyintéző unottan néz ránk, kitöltjük a papírokat. Hazafelé menet Kata csendben ül mellettem az autóban.

– Köszönöm – suttogja végül. – Tudom, hogy nehéz velem.

– Nem csak veled nehéz – mondom –, hanem mindennel. Néha úgy érzem, mintha két életet élnék egyszerre.

Otthon Gábor vár rám. A gyerekek rajzolnak az asztalnál.

– Anya! Nézd mit rajzoltam! – kiáltja Anna.

Ránézek a rajzra: egy nagy szív van rajta, benne mi négyen kézen fogva állunk.

Elönt valami melegség és bűntudat egyszerre. Vajon mennyit veszítettem már el abból, ami igazán fontos?

Este lefekszem Gábor mellé. Sokáig forgolódom.

– Szerinted hol van a határ? – kérdezem halkan tőle. – Mikor válik a segítség önfeladássá?

Nem válaszol rögtön. Csak megszorítja a kezem.

Most itt fekszem és azon gondolkodom: vajon tényleg én tartom össze ezt a családot? Vagy csak azt hiszem? És ha egyszer elfogyok teljesen… ki fog engem összetartani?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt?