Két világ között: Amikor az anyósod mindig ott van, még ha nincs is ott

– Már megint hívott? – kérdeztem Gábortól, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam lenyelni a dühömet. A telefonja még mindig világított az asztalon, rajta a legutóbbi hívás: „Anya”.

– Csak meg akarta kérdezni, hogy megetted-e a reggelit – válaszolta Gábor, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Néha úgy érzem, mintha Marika néni, az anyósom, itt élne velünk. Pedig fizikailag sosem költözött be hozzánk. Mégis mindenhol ott van: a reggeli kávé illatában, amikor Gábor azt mondja, hogy „anya így szokta főzni”, a vasárnapi ebédnél, amikor a húslevesem túl sós vagy túl híg, és persze minden egyes nap végén, amikor Gábor fáradtan leül mellém a kanapéra, de a gondolatai valahol máshol járnak.

Az egész akkor kezdődött, amikor megszületett a kisfiunk, Levente. Marika néni minden nap felhívott minket. Először csak érdeklődött, hogy vagyunk. Aztán tanácsokat adott: „Ne adj neki annyi cukrot!”, „Miért nem alszik még egyedül?”, „A Gábor ebben a korban már szobatiszta volt!” Eleinte próbáltam kedvesen válaszolni, de egy idő után már csak bólintottam a telefonba, miközben a fogamat csikorgattam.

Egyik este, amikor Levente végre elaludt, Gábor odafordult hozzám:

– Anyám aggódik érted. Azt mondja, fáradtnak tűnsz.

Felnevettem – keserűen.

– Honnan tudná? Nem is látott hetek óta!

– De hát minden nap beszélünk vele…

– Igen – vágtam közbe –, minden nap beszéltek vele. Én csak hallgatom.

Gábor elhallgatott. A csend közöttünk vastagabb volt, mint valaha.

Másnap reggel Marika néni már hétkor hívott. Gábor éppen zuhanyzott, így én vettem fel.

– Szia, Ildikó! Ugye nem felejtetted el, hogy ma van Gábor kedvenc étele? – kérdezte.

– Nem felejtettem el – válaszoltam halkan.

– Tudod, én mindig úgy csináltam, hogy először megpirítottam a hagymát…

A hangja olyan volt, mint egy régi lemezjátszó: mindig ugyanazt a dalt játszotta. Úgy éreztem magam, mint egy statiszta egy olyan filmben, aminek nem én vagyok a főszereplője.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Egyik nap az irodában Zsuzsa kolléganőm megkérdezte:

– Minden rendben otthon?

Elmosolyodtam – vagy legalábbis próbáltam.

– Persze. Csak… néha úgy érzem, mintha nem is az én életem lenne.

Zsuzsa bólintott. – Az anyósok már csak ilyenek. De azért ne hagyd magad teljesen háttérbe szorítani.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg hagyom? Vagy csak túl gyenge vagyok ahhoz, hogy kiálljak magamért?

Aznap este vacsora közben Gábor ismét Marika néniről beszélt:

– Anyám szerint túl sokat dolgozol. Szerinte jobb lenne Leventének is, ha többet lennél otthon.

Letettem a villát.

– És szerinted?

Gábor zavartan nézett rám.

– Nem tudom… csak azt akarom, hogy mindenki boldog legyen.

– És én? – kérdeztem halkan. – Én is számítok?

Gábor nem válaszolt. Csak bámulta a tányérját.

Aznap este nem tudtam elaludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg fel kell áldoznom magam azért, hogy mindenki más boldog legyen? Hol van az én helyem ebben a családban?

Egy hét múlva Marika néni bejelentette: jön hozzánk hétvégére. A gyomrom görcsbe rándult. Pénteken egész nap takarítottam, főztem – mindent úgy csináltam, ahogy ő szereti. Amikor megérkezett, Leventét rögtön kikapta a kezemből.

– Jaj, de sovány ez a gyerek! – sóhajtott fel. – Régen Gábor ilyen korban már kétszer ekkora volt!

Gábor nevetett. Én csak álltam ott és próbáltam nem sírni.

Este Marika néni velem maradt a konyhában.

– Tudod, Ildikó – kezdte –, én csak jót akarok nektek. De néha úgy érzem, mintha nem engednéd közel magadhoz Gábort és Leventét.

A kezem remegett.

– Néha úgy érzem – suttogtam –, mintha nem lenne helyem ebben a családban.

Marika néni meglepődött. Talán először látta rajtam az igazi fájdalmat.

Aznap éjjel Gábor odabújt hozzám az ágyban.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyire nehéz neked ez az egész.

Sírva fakadtam. Nem tudtam visszatartani tovább.

– Csak azt akarom érezni, hogy fontos vagyok neked… hogy én is számítok…

Gábor átölelt. Nem ígért semmit. De abban az ölelésben benne volt minden kimondatlan szó.

Azóta próbálunk beszélgetni. Próbáljuk megtalálni az egyensúlyt Marika néni és közöttünk. Nem könnyű. Néha még mindig úgy érzem: két világ között élek – az egyikben mindig ott van az anyósom árnyéka, a másikban pedig ott vagyok én…

De vajon lehet-e igazán boldog egy család úgy, ha valaki mindig háttérbe szorul? Ti mit tennétek a helyemben?