Két Világ Között: Hogyan Éljek Anyám Árnyékában?

– Már megint későn jössz haza, Dóra! – Anyám hangja úgy vágott át a lakás csendjén, mint kés a vajon. A kulcs még a kezemben, a táskám a vállamon lógott, és úgy éreztem, mintha ólomsúly húzna lefelé. A konyhaasztalnál ült, karba tett kézzel, összeszorított szájjal.

– Anya, túlóra volt a hivatalban, nem tudtam előbb eljönni… – próbáltam magyarázkodni, de egy legyintéssel félbeszakított.

– Mindig csak kifogás! Mikor ültél le utoljára velem egy kávéra? Neked minden fontosabb nálam! – A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a fájdalomtól.

Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver. Mit mondhatnék? Minden nap ugyanaz: mióta nyugdíjba ment, mintha megállt volna körülötte az idő. Az én életem viszont sosem volt ilyen zaklatott. Munka az önkormányzatnál, számlák, albérlet, néha egy-egy baráti találkozó – próbálok mindent egyensúlyban tartani, miközben anyám elvárásai egyre nehezebbek.

Eszembe jutottak azok az idők, amikor ő rohant két munkahely között, főzött ránk, segített nekem és Gergőnek a leckében. Akkor nem volt ideje panaszkodni. Most viszont minden mozdulatom okot ad neki a sértődésre.

– Dóra, legalább nézd meg, mit főztem vacsorára! Teljesen mindegy neked, hogy mivel foglalkozom! –

Mély levegőt vettem. – Nem mindegy, anya. Csak… fáradt vagyok. Adj öt percet, hadd öltözzek át.

Nem válaszolt. Csak sóhajtott egy nagyot és elfordult az ablaktól. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom – Zsófi volt az, a legjobb barátnőm.

– Szia! Van kedved este beülni valahova? Szükségem lenne rád…

Anyámra néztem. Tudtam, mit mondana, ha elmondanám neki, hogy elmegyek otthonról. De szükségem volt egy kis levegőre.

– Ma nem megy, Zsófi. Talán máskor – suttogtam és kinyomtam a telefont.

Anyám rám villantotta a szemét. – Már megint ezek a barátnők? Nem unod még ezt a csavargást? Mikor fogsz már végre megállapodni? Mindenki másnak már családja van!

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam elmondani neki, hogy épp most hagyott el Gábor, akivel három évig együtt voltam. Nem tudta, mennyire fáj minden megjegyzése arról, hogy mások már révbe értek – csak én nem.

Aznap este az ágyamban feküdve hallottam, ahogy anyám motoszkál a konyhában. Elképzeltem őt: egyedül ül az asztalnál, régi fényképeket nézeget és azon gondolkodik, hová tűntek az emberek az életéből. Apa öt éve halt meg, Gergő Németországban él és csak ritkán jelentkezik. Ketten maradtunk – két nő, akik nem tudnak beszélgetni egymással anélkül, hogy ne bántanák meg egymást.

Másnap reggel friss kávé illatára és rádióból szóló régi Neoton-slágerre ébredtem. Anyám halkan dúdolt valamit a konyhában. Csendben leültem vele szemben.

– Jól vagy, anya? – kérdeztem halkan.

Meglepve nézett rám. – Miért kérdezed?

– Csak… úgy érzem, mióta nyugdíjas lettél, szomorúbb vagy. Tudom, hogy nem könnyű neked.

Pár pillanatig hallgatott. Aztán letette a csészét és mélyen a szemembe nézett.

– Dóra, tudod te milyen érzés az, amikor egész életedben van célod – aztán egyszer csak már semmid sincs? Amikor senkinek sem kellesz? Amikor csak teher vagy a saját gyerekednek?

Gombóc nőtt a torkomban. – Nem vagy teher… Csak… nekem is nehéz. Próbálok mindent megoldani, de úgy érzem, sosem vagyok elég jó – sem neked, sem magamnak.

Először beszélgettünk őszintén hosszú idő után. Elmondtam neki Gáborról, a munkahelyi stresszről és arról is, mennyire magányosnak érzem magam.

Sírt közben. – Bocsáss meg nekem… Nem akartam még nehezebbé tenni az életedet. Csak… félek egyedül maradni. Félek attól is, hogy egyszer eltűnök innen úgy, hogy senki sem veszi észre.

Aznap eldöntöttük: együtt keresünk megoldást. Beírattam anyát egy nyugdíjas klubba a művelődési házban. Elkezdett nordic walkingozni néhány szomszédasszonnyal. Néha kirándulni mentek vagy beültek egy kávéra.

A veszekedéseink nem tűntek el egyik napról a másikra – de ritkábbak lettek és kevésbé fájtak. Megtanultam határokat húzni: hétvégén időt szakítottam magamra vagy barátokra is; ezt ő is elfogadta, mert már volt saját élete is.

Mégis néha összeszorul a szívem, amikor látom őt az ablak előtt sóhajtozni vagy amikor apát említi könnyes szemmel.

Sokszor kérdezem magamtól: Vajon lehet-e egyensúlyt találni aközött, hogy gondoskodom róla és közben saját életemet is élem? Vajon valaha elmúlik-e ez a bűntudat bennem?

Ti mit gondoltok: hol ér véget a kötelességünk szülőként vagy gyerekként – és hol kezdődik a jogunk a saját boldogságunkhoz?