Két világ között: Maradjak kapcsolatban a volt anyósommal és apósommal, miután megtudtam az igazságot?
– Hogy tehettétek ezt velem? – remegett a hangom, miközben az asztalnál ültem, szemben Évával és Bélával, a férjem szüleivel. A konyha ablakán át beszűrődött a júniusi napfény, de én csak a sötétséget éreztem magamban.
Éva zavartan tördelte a kezét. – Luca, mi csak jót akartunk…
– Jót? – vágtam közbe. – Tíz évig hazudtatok nekem! Tíz évig néztetek a szemembe úgy, hogy tudtátok, mi történt valójában azzal a pénzzel, amit a lakásvásárlásra adtunk össze. Minden hónapban fizettük a részleteket, miközben ti…
Béla megköszörülte a torkát. – Tudod, nehéz idők voltak. A vállalkozásom majdnem csődbe ment. Nem akartuk, hogy András megtudja.
A szívem hevesen vert. András, a férjem, most dolgozott, mit sem sejtve arról, hogy épp most omlik össze bennem minden, amit eddig a családjáról gondoltam. Azt hittem, összetartozunk, hogy ők is úgy szeretnek engem, mint a saját lányukat. Ehelyett kihasználtak.
Az egész egy véletlen telefonhívással kezdődött. A bankból kerestek, hogy valami nincs rendben a közös számlánkkal. Akkor derült ki, hogy az a pénz, amit éveken át félretettünk Andrással az új lakásra – és amit az anyósomék is kiegészítettek volna –, valójában sosem került be a közös kasszába. Éva és Béla titokban elvették, hogy megmentsék Béla vállalkozását.
Azóta minden megváltozott. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam éjszakánként. Andrásnak még nem mondtam el mindent. Féltem attól, hogyan reagál majd. Vajon kit választ? Engem vagy a szüleit?
Egyik este, amikor András hazajött, leültettem magam mellé a kanapéra.
– András, beszélnünk kell valamiről – kezdtem halkan.
Látszott rajta az aggodalom. – Mi történt?
Elmeséltem neki mindent: a bankhívást, az anyjáék vallomását, és azt is, mennyire megbántottak. András először nem akarta elhinni.
– Az anyámék sosem tennének ilyet! – fakadt ki.
– De megtették – suttogtam könnyes szemmel. – És most nem tudom, mit tegyek. Szeretlek téged, de nem tudok úgy nézni rájuk, mint eddig.
András napokig magába zárkózott. Alig beszélt velem vagy a szüleivel. Egy este aztán halkan megszólalt:
– Sajnálom, Luca. Nem tudom, hogyan tovább…
A következő hetekben minden találkozás kínossá vált. Az anyósom próbált kedveskedni: sütit hozott, meghívott ebédre, mintha semmi sem történt volna. De én már nem tudtam mosolyogni rájuk.
Egy vasárnap délután Éva félrehívott.
– Luca, kérlek… Ne haragudj ránk örökre! Mi csak segíteni akartunk Bélának. Tudom, hibáztunk…
– Nem csak hibáztatok – mondtam fojtott hangon –, hanem elárultatok engem is és Andrást is.
A családi ebédek egyre ritkábbak lettek. András is visszahúzódott. Egyre többet veszekedtünk apróságokon is. Éreztem, hogy valami végleg eltört bennünk.
Egyik este anyukám hívott fel.
– Kislányom, ne hagyd, hogy mások tönkretegyék az életed! Gondolj magadra is!
De hogyan gondoljak magamra úgy, hogy közben egy egész család sorsa múlik rajtam? Ha megszakítom velük a kapcsolatot, András is elveszítheti őket. Ha viszont megbocsátok nekik, akkor magamat árulom el?
Egy napon végül leültem Évával és Bélával még egyszer utoljára.
– Szeretném megérteni – mondtam halkan –, miért nem mondtátok el nekünk az igazat? Miért hittétek azt, hogy jobb lesz így?
Éva sírva fakadt. – Féltünk attól, hogy elveszítjük Andrást… és téged is.
Béla csak némán bólintott.
Ott ültem velük szemben és rájöttem: ők is csak emberek. Hibáztak – nagyot hibáztak –, de talán sosem akartak rosszat.
De vajon elég ez ahhoz, hogy újra bízzak bennük? Vagy örökre árnyék vetül ránk?
Most itt ülök egyedül a konyhában és azon gondolkodom: Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy jobb lenne végleg elengedni őket? Ti mit tennétek az én helyemben?