Két világ között: Megbocsáthatok-e a férjem szüleinek, miután kiderült az igazság?

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtettétek! – kiáltottam, miközben a kanál remegett a kezemben. A gulyás illata keveredett a feszültséggel, ami szinte tapintható volt a konyhában. Anyósom, Ilona néni, lesütötte a szemét, míg apósom, László bácsi, csak némán bámult ki az ablakon. A férjem, Gábor, próbált közénk állni, de a szavak már kiszabadultak, és nem lehetett visszavonni őket.

Tíz éve vagyunk házasok Gáborral. Mindig azt hittem, hogy a családja befogadott, hogy tényleg szeretnek. De most, amikor megtudtam, hogy éveken át titokban ellenezték a házasságunkat – sőt, mindent megtettek azért, hogy Gábort rávegyék: hagyjon el engem –, mintha egy egész élet hazugságai zuhantak volna rám. Azt hittem, csak a filmekben történnek ilyenek.

Az egész egy véletlenül elkapott beszélgetéssel kezdődött. Egy vasárnap délután, amikor korábban értem oda hozzájuk, meghallottam Ilona nénit és László bácsit a teraszon:

– Gábor sosem volt boldog vele – mondta Ilona néni halkan. – Ha hallgatott volna ránk, most nem lenne ekkora teher az életén.

– Még most sem késő – felelte László bácsi. – Egy válás ma már nem szégyen.

A szívem összeszorult. Ott álltam az ajtó mögött, és hirtelen minden értelmet nyert: a furcsa megjegyzések, a soha el nem fogadó pillantások, az örökös kritika. Mégis, amikor beléptem, mosolyogtak rám, mintha mi sem történt volna.

Aznap este otthon Gábornak is elmondtam mindent. Először tagadta:

– Biztos félreértetted őket. Anyám néha túl szókimondó…

De aztán láttam rajta: ő is tudta. Végül leült mellém az ágy szélére.

– Tudom, hogy nem mindig voltak veled igazságosak – mondta halkan. – De én téged választottalak.

Ez a mondat egyszerre volt vigasz és fájdalom. Hogy lehet valaki ennyire két tűz között? Hogy lehet úgy élni, hogy mindig azt érzed: valaki a hátad mögött mást gondol rólad?

A következő hetekben minden találkozás kínossá vált. A vasárnapi ebédek feszültek voltak; Ilona néni próbált kedveskedni, de minden szava mögött éreztem a hamisságot. László bácsi pedig egyre többször vonult el csendben a kertbe.

Egyik este Gáborral össze is vesztem:

– Nem bírom tovább ezt! – sírtam. – Miért kell nekem olyan emberekhez tartoznom, akik sosem fogadtak el?

– Ők a szüleim – felelte Gábor fáradtan. – Nem tudom őket lecserélni.

– És engem le tudsz? – kérdeztem vissza remegő hangon.

A válasza csend volt. Azóta is visszhangzik bennem.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Valami baj van otthon? Olyan feszült vagy mostanában…

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Nálunk is volt ilyen – mondta végül. – Az anyósom sosem fogadott el igazán. De végül rájöttem: magamért kell kiállnom.

Ez a mondat napokig motoszkált bennem. Vajon tényleg magamért kellene kiállnom? Vagy inkább próbáljak továbbra is megfelelni egy olyan családnak, amely sosem fogadott be igazán?

Egyik este Gábor hazahozott egy csokor virágot.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz neked. De én tényleg szeretlek.

Megöleltem, de közben azon gondolkodtam: vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy újra bízni tudjak benne és a családjában?

A következő vasárnap mégis elmentünk hozzájuk ebédre. Az asztalnál csend volt; csak az evőeszközök csörgése hallatszott. Végül én törtem meg a csendet:

– Tudom, hogy nem akarták ezt a házasságot – mondtam remegő hangon. – De én szeretem Gábort. És ha nem tudnak elfogadni így, akkor inkább nem jövök többet.

Ilona néni sírva fakadt.

– Nem akartunk rosszat… Csak féltettük a fiunkat.

– De ezzel engem bántottak meg – feleltem.

László bácsi csak ennyit mondott:

– Talán hibáztunk. De most már te is a családhoz tartozol.

Nem tudom, mennyire volt őszinte ez a mondat. Azóta is minden nap ezen gondolkodom: vajon képes vagyok-e megbocsátani nekik? Vagy örökre ott marad köztünk ez a fal?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább önmagamat kellene választanom?