Kétszer összetört szív: Hogyan hihettem az édesanyámnak?

– Anya, hol van Marci? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappali közepén álltam, a kezem még mindig a kilincsen. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte fojtogatott. Anyám a kanapén ült, a kezében egy gyűrött zsebkendőt szorongatott, a tekintete üres volt, mintha már nem is ebben a világban járna.

– Alszik… – suttogta végül, de a hangja megremegett. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Az anyai ösztönöm sikított bennem, de próbáltam elnyomni. Hiszen ő az anyám. Mindig rá bíztam a fiaimat, amikor dolgoznom kellett a kórházban. Mindig azt mondta: „Ne aggódj, Zsófi, én vigyázok rájuk, mint a szemem fényére.”

De azon a napon minden megváltozott. Marci, az én örökmozgó kisfiam, már nem ébredt fel többé. Az orvosok szerint baleset történt – anyám elaludt mellette, és Marci megfulladt a párnában. A rendőrség is csak vállat vont: „Sajnáljuk, asszonyom, tragikus baleset.”

A temetésen mindenki engem nézett. A férjem, Gábor, már akkor is távolságtartó volt, de most mintha végleg eltávolodott volna tőlem. Az anyám sírt, zokogott, és én próbáltam megbocsátani neki. Hiszen ki hibáztathatná az édesanyját egy ilyen szörnyűségért?

De aztán jött a második csapás. Egy év sem telt el, amikor Bence is meghalt. Ugyanúgy: anyám vigyázott rá, én pedig éjszakai műszakban voltam. Ezúttal azonban valami más volt. A mentősök furcsán néztek rám, amikor megérkeztem. Anyám nem sírt – csak ült a konyhaasztalnál, és bámulta a semmit.

A rendőrség most már nem volt ilyen elnéző. Kihallgatták anyámat, engem is. Gábor ekkor már elköltözött tőlünk; azt mondta, nem bírja tovább ezt az egészet. Egyedül maradtam a két elvesztett gyermekemmel és az anyámmal, akiről egyre inkább úgy éreztem: valamit eltitkol előlem.

A bírósági tárgyalás előtt minden este ugyanazt álmodtam: Marci és Bence ott ülnek az ágyamon, mosolyognak rám, de amikor megpróbálom megölelni őket, eltűnnek. Felriadok, és csak a sötétség marad.

Az ügyvédem azt mondta: „Zsófi, készüljön fel mindenre. Lehet, hogy az édesanyja nem mondott el mindent.”

A tárgyalóteremben anyám nem nézett rám. Amikor a bíró megkérdezte tőle: „Asszonyom, pontosan mi történt azon az estén?”, csak ennyit mondott:

– Fáradt voltam… nagyon fáradt… Nem akartam bántani őket…

A szívem összeszorult. Hogy lehet az, hogy valaki ennyire magára maradjon a fájdalmával? Hogy lehet az, hogy én sem vettem észre semmit? Hogy lehet az, hogy kétszer is megtörtént?

A családunk széthullott. A testvérem, András nem jött el a tárgyalásra sem; azt mondta telefonon: „Nem akarom látni anyát ebben az állapotban.” Apám már rég meghalt – most már úgy érzem, mindannyian elvesztettük egymást.

A szomszédok suttognak mögöttem a boltban: „Az a nő… tudod… akinek meghaltak a gyerekei…” Néha úgy érzem, mintha mindenki engem hibáztatna – vagy talán én magamat?

Egy este leültem anyám mellé a kórházi ágyon – mert időközben idegösszeomlást kapott –, és megkérdeztem tőle:

– Anya, mondd el nekem az igazat! Mi történt valójában?

Sokáig hallgatott. Aztán könnyek között suttogta:

– Nem bírtam már… A fejem zúgott… A gyógyszerek… Nem akartam… csak pihenni akartam…

Akkor értettem meg: anyám beteg volt. Depressziós és gyógyszerfüggő – de ezt soha nem mondta el nekem. Mindig erősnek mutatta magát; mindig azt mondta: „Mindent kibírok.” De nem bírta.

Most itt ülök egy üres lakásban – gyerekjátékokkal teli dobozok között –, és próbálom összerakni magamban a múlt darabjait. Vajon hibáztathatom-e őt? Vagy magamat kellene? Miért nem vettem észre időben? Miért hittem el vakon mindent?

A bíróság ítéletére még várunk. Anyám talán soha nem jön haza többé. Én pedig minden nap újra és újra lejátszom magamban azokat az estéket.

Lehet-e valaha megbocsátani? Vagy örökre ebben a gyászban kell élnem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak be?