Kétszeres veszteség: Egy magyar család tragédiája és a bűntudat terhe

– Anya, mondd, hogy nem igaz! – Eszter hangja remegett, miközben a mentősök elvitték a kis Ádámot. A nappali tele volt rendőrökkel, szomszédok suttogtak az ajtó előtt, és én csak álltam ott, bénultan, a kezem még mindig remegett attól, ahogy próbáltam újraéleszteni az unokámat.

Egy évvel ezelőtt ugyanez történt. Akkor is rám bízták a gyerekeket, mert Eszternek dolgoznia kellett a kórházban. Zsófi, az első unokám, csak négy éves volt. Egy pillanatra nem figyeltem oda – egyetlen pillanatra! – és már késő volt. A fürdőkádban csúszott el, beütötte a fejét. Azóta minden este újra és újra lejátszom magamban azt a napot. Azt hittem, ennél rosszabb már nem történhet velem.

De most Ádám… Ádám csak három éves volt. A kertben játszottunk, én a muskátlikat locsoltam, ő pedig a homokozóban épített várat. Egy pillanatra bementem a konyhába a telefonért. Mire visszaértem, Ádám már nem lélegzett – allergiás roham, azt mondták az orvosok. Nem volt nálam az injekciója. Elfelejtettem… Elfelejtettem, hogy mindig nálam kell lennie.

Eszter zokogott, az arca eltorzult a fájdalomtól és a haragtól.
– Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Két gyerekem… két gyerekem halt meg miattad!

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, mint egy árnyék önmagam helyén. A rendőrség kérdezett, jegyzetelt, én pedig csak bólintottam mindenre. A szomszéd Marika néni odasúgta: „Jaj, Ilona, ez már több mint szerencsétlenség…”

A temetés után Eszter napokig nem beszélt velem. Az unokáim szobája érintetlen maradt, mintha bármelyik pillanatban visszatérhetnének. A férje, Gábor is csak némán járkált fel-alá a lakásban. Az egész család széthullott.

A bírósági idézés akkor érkezett meg, amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb. Gondatlanságból elkövetett emberölés – ezt írták a papíron. A saját lányom tanúskodni fog ellenem. A falu összesúgott mögöttem: „Ilona mindig is szétszórt volt…”, „Nem kellett volna rá bízni a gyerekeket…”

Az első tárgyaláson Eszter nem nézett rám. A bíró kérdezte:
– Asszonyom, elismeri-e felelősségét?

A hangom alig hallatszott:
– Igen… de nem akartam… soha nem akartam…

Az ügyész keményen nézett rám:
– Két gyermek halt meg az ön gondatlansága miatt. Mit gondol, mit érez most az édesanyjuk?

Eszter ekkor tört ki:
– Nem tudom megbocsátani! Nem tudom elhinni, hogy kétszer is megtörténhetett!

A falu régi barátai elfordultak tőlem. A boltban suttogtak mögöttem, az orvos is csak röviden szólt hozzám. Egyedül maradtam a házban, ahol minden sarokban ott lappangott Zsófi nevetése és Ádám kisautóinak zörgése.

Éjszakánként felriadtam: hallottam a gyerekek hangját, éreztem az illatukat. Néha azt képzeltem, hogy ha elég erősen kívánom vissza őket, talán minden megváltozik. De csak a csend maradt.

Egy nap Eszter mégis átjött. Sokáig állt az ajtóban, aztán leült velem szemben.
– Anya… – kezdte halkan –, tudom, hogy nem akartad… De nem tudom elengedni ezt a haragot.
– Én sem tudom magamnak megbocsátani – suttogtam.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte sírva.
– Nem tudom – válaszoltam –, de ha valaha képes leszel megbocsátani nekem… talán egyszer én is megtanulok együtt élni ezzel.

A bíróság végül felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki rám. Eszterrel hónapokig nem beszéltünk utána sem. A családunk darabokra hullott – mindenki máshol kereste a vigaszt: Gábor vidékre költözött dolgozni, Eszter pszichológushoz járt.

Én minden nap elmentem a temetőbe. Letérdeltem a két kis sír mellé, és suttogva kértem bocsánatot újra és újra.

Most itt ülök az üres házban, és csak egy kérdés maradt bennem:

Lehet-e valaha megbocsátani egy ilyen hibát? Vagy örökre cipelni kell ezt a terhet? Ti mit tennétek Eszter helyében?