Ki lopta el az életem? Egy válás utáni ébredés története

– Hogy lehetett ezt velem megtenni? – suttogtam magam elé, miközben a benzinkút parkolójában álltam, és néztem, ahogy Gábor, a férjem – vagyis már csak volt férjem –, nevetve átöleli Évát. Évát, aki huszonöt éve a legjobb barátnőm volt. A kezem remegett, a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak.

A válásunk békés volt. Legalábbis azt hittem. Gáborral megegyeztünk mindenben: a lakást én kaptam, ő elvitte az autót és a nyaralót Balatonon. A lányunk, Dóri már egyetemista Szegeden, így nem kellett gyerekfelügyeletről vitatkoznunk. Azt mondtuk egymásnak: „Köszönöm az együtt töltött éveket.” Még egy utolsó ölelés is volt. Akkor azt hittem, mindent lezártunk.

De most, ahogy ott álltam a kocsim mellett, és láttam őket együtt – Éva kezét Gábor vállán, Gábor mosolyát, amit régen csak nekem tartogatott –, minden addigi bizonyosságom szertefoszlott. Hirtelen minden emlék más színben tűnt fel: az utolsó közös karácsonyunk, amikor Éva nálunk vacsorázott; az a furcsa pillantás köztük; Gábor hirtelen eltűnései hétvégente. Vajon végig bolondot csináltak belőlem?

Hazafelé vezetve sírtam. A rádióban valami régi Neoton dal szólt, amit mindig együtt énekeltünk Gáborral a hosszú balatoni utakon. Most csak a csendet hallottam magamban. Otthon ledobtam a táskámat és leültem a kanapéra. A lakás üres volt, csak a falióra kattogása hallatszott. Felhívtam Dórit.

– Szia anya! – szólt bele vidáman.
– Szia kicsim… – próbáltam nyugodt maradni, de remegett a hangom.
– Valami baj van?
– Csak… láttam apádat ma Évával. Együtt voltak.

Csend lett a vonalban.

– Anya… ezt már régóta tudom. Nem akartam mondani neked. Azt hittem, te is tudod.

Mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Dóri tudta. Mindenki tudta – csak én nem.

– Mióta? – kérdeztem halkan.
– Talán egy éve… De anya, kérlek, ne haragudj rám! Nem akartam fájdalmat okozni.

Letettem a telefont és csak ültem ott. Az egész életem hazugság lett volna? Huszonöt év házasság, barátságok, közös emlékek – mind csak díszlet egy színdarabban, aminek én voltam az egyetlen nézője?

Másnap reggel Éva állt az ajtóm előtt. Nem kopogott, csak benyitott – ahogy mindig is tette.

– Beszélnünk kell – mondta halkan.
– Nincs miről beszélnünk – feleltem ridegen.
– Kérlek, Zsuzsa… nem így akartam…
– Akkor hogyan? Hogy titokban összejártok a hátam mögött? Hogy minden közös emlékünket bemocskolod?

Éva sírni kezdett.

– Nem akartam beleszeretni Gáborba! De annyira magányos voltál az utóbbi években… mindig csak panaszkodtál rá… és mi valahogy egymásra találtunk.

Felnevettem – keserűen.

– Magányos voltam? Talán azért, mert elvesztettem a férjemet és a barátnőmet egyszerre! Tudod mit? Menjetek boldogan együtt! De ne gyertek vissza hozzám soha többet!

Éva elment. Az ajtó becsapódása után olyan csend lett, amitől megijedtem. Aznap este elővettem a régi naplóimat. Tizenhat évesen azt írtam: „Egyszer majd boldog leszek.” Most negyvenhét éves vagyok, és fogalmam sincs, mit jelent ez a szó.

A következő hetekben mindenki kerülni kezdett. A közös barátaink nem hívtak többé kávézni. Anyám csak annyit mondott: „Túl kell lépned ezen.” De hogyan lépjek túl azon, hogy mindent elvesztettem?

Egy este Dóri hazajött Szegedről. Csendben ültünk egymás mellett.

– Anya… tudom, hogy most fáj minden. De talán itt az idő újrakezdeni valamit. Magadért élni végre.

Ránéztem. Olyan felnőtt lett hirtelen.

– És ha nem tudom, hogyan kell?
– Majd megtanulod. Veled leszek.

Aznap éjjel először aludtam el sírás nélkül. Másnap reggel kimentem a piacra. Vettem egy csokor tulipánt magamnak – csak úgy. Hazafelé menet megálltam a Duna-parton és néztem a vizet. Arra gondoltam: lehet-e új életet kezdeni negyvenhét évesen? Lehet-e újra bízni valakiben? Vagy önmagamban?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De most először érzem: ez az én történetem lesz – nem Gáboré vagy Éváé.

Mondd meg nekem: szerinted tényleg újra lehet kezdeni mindent ennyi idősen? Vagy csak áltatjuk magunkat azzal, hogy van még remény?