Ki vagyok én, ha minden, amit tudok, eltűnik?

– Anya, miért nem mondtad el? – kérdeztem remegő hangon, miközben a laptopom képernyőjén ott villogott az a név, amit soha nem kellett volna látnom. A szobában csend volt, csak a szívem dobogása visszhangzott a fülemben. Anyám arca elsápadt, a kezében remegni kezdett a teáscsésze.

Az egész egy unalmas szerda este kezdődött. A barátaim mind elfoglaltak voltak, apám a tévé előtt hortyogott, anyám pedig a konyhában mosogatott. Én csak ültem a szobámban, és unalmamban beírtam a nevemet a Google-ba: „Kovács Márton”. Nem vártam semmit – talán egy-két Facebook-profil, egy régi iskolai eredmény. De aztán megláttam egy cikket: „Eltűnt gyermek: Kovács Márton, 1998-ban született, keresik szülei: Szabó Katalin és Szabó Gábor.”

A születési dátum stimmelt. A fénykép… az én arcom volt tizenhárom évesen. De hogy lehet ez? Az én szüleim Kovács Éva és Kovács László! A kezem remegett, ahogy lementem a nappaliba.

– Anya… – kezdtem halkan. – Ki az a Szabó Katalin?

Anyám először csak nézett rám, mintha nem értené a kérdést. Aztán meglátta a képernyőt. Az arca megkeményedett.

– Hol találtad ezt? – kérdezte halkan.

– Az interneten. Ez én vagyok? – A hangom elcsuklott.

Apám felriadt a kanapén.

– Mi folyik itt? – morogta álmosan.

Anyám rám nézett, majd apámra. Egy pillanatig azt hittem, összeesik. Végül leült mellém.

– Márton… – kezdte lassan. – Nem akartuk, hogy így tudd meg.

A következő órákban minden kiderült. Hogy örökbe fogadtak. Hogy az igazi szüleim balesetben haltak meg, amikor három éves voltam. Hogy évekig próbáltak gyereket vállalni, de nem sikerült, és amikor engem örökbe fogadtak, azt hitték, így lesz teljes az életük – és az enyém is.

– Miért nem mondtátok el? – zokogtam. – Miért kellett hazudni?

Anyám sírt. Apám csak ült némán.

– Féltünk, hogy elveszítesz minket – suttogta anyám. – Te vagy mindenünk.

Aznap este nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, és bámultam a plafont. Ki vagyok én? Kovács Márton vagyok? Vagy Szabó Márton? Az egész életem hazugság volt?

Másnap reggel nem mentem iskolába. Anyám bejött a szobába.

– Szeretnéd látni őket? – kérdezte halkan.

– Ők már nincsenek… – válaszoltam.

– De van egy nagynénéd. Szabó Julianna. Soha nem kerestük fel… féltünk.

Délután elmentünk hozzájuk Zuglóba. Egy régi bérház harmadik emeletén lakott. Amikor kinyitotta az ajtót, azonnal felismertem magamat a szemében.

– Márton… – suttogta könnyes szemmel. – Istenem…

Leültünk a konyhában. Julianna néni elővett egy régi fényképalbumot. Ott voltak a szüleim esküvői képei, egy kisfiúval – velem – a karjukban.

– Nagyon szerettek téged – mondta Julianna néni. – Az autóbaleset után minden összeomlott. De tudtam, hogy jó helyre kerülsz.

Hazafelé anyám csendben vezetett.

– Haragszol ránk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Minden bennem kavargott: harag, fájdalom, szeretet és bizonytalanság.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Az iskolában furcsán néztek rám; valahogy kiszivárgott a dolog. A barátaim közül néhányan elfordultak tőlem, mások próbáltak segíteni.

Otthon feszültség lett úrrá rajtunk. Apám bezárkózott magába; anyám mindent megtett, hogy visszanyerje a bizalmamat. Éjszakánként hallottam, ahogy sírnak egymás mellett a hálószobában.

Egy este leültem velük beszélgetni.

– Szeretlek titeket – mondtam végül könnyeimmel küszködve –, de idő kell… hogy mindezt feldolgozzam.

Azóta lassan tanulom újra önmagamat. Néha meglátogatom Julianna nénit; mesél nekem a szüleimről, mutat régi leveleket és játékokat. Anyáékkal is újra közeledünk egymáshoz, de már másképp: őszintébben.

Még mindig keresem magamat ebben az új valóságban. Vajon ki vagyok én valójában? Egy név határoz meg minket? Vagy azok az emberek, akik szeretnek minket?

Talán sosem lesz egyszerű válaszom erre… De ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora hazugságot?