Kiderült, hogy az anyósom mégsem olyan szörnyű – gondoltam, miközben a feleségemmel való harcok felemésztettek

– Már megint nem vetted meg a tejfölt, Zoli! – csattant fel Éva hangja, ahogy beléptem a konyhába. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és a tekintete is villámokat szórt. A kezem remegett, ahogy letettem a szatyrot az asztalra. – Bocsánat, elfelejtettem – motyogtam, de tudtam, hogy ez nem lesz elég. Az utóbbi hónapokban minden apróságon összevesztünk. A tejföl csak ürügy volt; mögötte ott lappangott minden ki nem mondott sérelem, minden elfojtott csalódás.

Aznap este már nem szólt hozzám. A vacsora csendben telt, csak a kanalak csörgése törte meg a feszült némaságot. A lányunk, Lilla is érezte a feszültséget; alig evett valamit, aztán gyorsan visszavonult a szobájába. Én pedig ott maradtam Évával, két idegenként egy asztalnál.

Másnap reggel korán keltem. Nem bírtam tovább a lakásban. Felkaptam egy száraz kiflit és elindultam a közeli parkba. Leültem egy padra, és csak bámultam magam elé. A madarak körülöttem ugrándoztak, mintha ők is tudnák, mennyire magányos vagyok. A kifli kemény volt, de legalább adott valami kapaszkodót ebben az ürességben.

Ahogy ott ültem, egyszer csak megszólalt mellettem egy ismerős hang:
– Zoltán, maga mit keres itt ilyen korán?
Felnéztem. Ott állt előttem Éva anyja, Marika néni. Mindig is tartottam tőle; éles nyelvéről legendák keringtek a családban. De most valahogy más volt a tekintete – mintha együttérzést láttam volna benne.

– Csak… ki kellett szellőztetnem a fejem – mondtam halkan.
– Gondolom, Éva miatt – bólintott. – Tudja, én is voltam fiatal házas. Tudom, milyen nehéz vele néha.
Ez meglepett. Marika néni sosem beszélt így a lányáról.
– Nem tudom, mit csináljak – vallottam be. – Mintha minden nap egy újabb csata lenne.
– Éva mindig is makacs volt – sóhajtott. – De maga sem könnyíti meg a dolgát azzal, hogy mindent magába fojt.

Először dühös lettem. Hát nem elég, hogy minden nap harcolok otthon? Most még az anyósom is kioktat? De aztán rájöttem: talán igaza van.

– Mit tegyek? – kérdeztem végül.
– Beszéljen vele őszintén! Mondja el neki, hogy maga is fáradt, maga is fél. Higgye el, Éva csak azt akarja érezni, hogy fontos magának.

Hazamentem. Aznap este leültem Évával.
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
Ő csak bólintott.
– Fáradt vagyok – kezdtem. – És félek attól, hogy elveszítelek. Nem akarok minden nap veszekedni veled.
Éva először csak nézett rám nagy szemekkel. Aztán halkan megszólalt:
– Én is félek. Attól, hogy már nem szeretsz.
Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy igazán beszélgettünk egymással.

A következő napokban lassan javult a helyzet. Nem lett minden tökéletes egyik pillanatról a másikra, de legalább elkezdtünk újra közeledni egymáshoz.

Egy héttel később Marika néni átjött hozzánk vacsorára. Most először éreztem hálát iránta.
– Látom, jobban vagytok – jegyezte meg mosolyogva.
– Köszönöm – mondtam neki halkan.
Ő csak legyintett:
– Az anyós nem mindig ellenség, Zoltán. Néha csak egy kis tapasztalat kell hozzá.

Most itt ülök újra a parkban, de már nem vagyok annyira magányos. Eszembe jutnak Marika néni szavai: „Az anyós nem mindig ellenség.” Vajon hányan gondolják ezt végig igazán? Hány családban lehetne béke, ha időben kimondanánk azt, amit érzünk?

Talán tényleg nem az anyós volt mindig a probléma forrása… Vajon hányan merjük ezt beismerni magunknak?