Kinek a karján lépjek az oltárhoz? Egy menyasszony szívszorító dilemmája
– Nem hiszem el, hogy ezt most tényleg tőlem várod, Ella! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül.
– Anya, kérlek, ne kiabálj – suttogtam, de a hangom elakadt. – Egyszerűen nem tudom eldönteni. Mindkettőjükhöz kötődöm.
A csend, ami ezután beállt, szinte fojtogató volt. A régi panelkonyhánkban minden hang visszhangzott: a hűtő zúgása, a kanál koppanása a bögrén. Anyám arca megkeményedett, ahogy rám nézett.
– Az apád csak akkor jelent meg, amikor már mindent elrontott – mondta végül halkan. – Zoltán viszont mindent megtett érted.
Zoltán, a nevelőapám. Tizenhárom éves voltam, amikor anyám újra férjhez ment hozzá. Addigra már évek óta nem láttam az édesapámat, Gábort. Az első időkben gyűlöltem Zoltánt, mert azt hittem, el akarja venni tőlem az apámat. De ő türelmes volt: együtt tanult velem matekot, ő vitt először moziba, és amikor tizennyolc évesen összetörte a szívemet egy fiú, ő ült le mellém a kanapéra, hogy meghallgasson.
Aztán egy nap, amikor már huszonhárom voltam, Gábor felhívott. A hangja idegenül csengett: – Kislányom, szeretném bepótolni az elveszett éveket.
Azóta próbáltunk közeledni egymáshoz. Elmentünk együtt egy Fradi-meccsre, ahol úgy nevetett velem, mint régen. De minden találkozás után ott maradt bennem a hiány: hol voltál akkor, amikor igazán szükségem lett volna rád?
Most pedig itt vagyok, huszonnyolc évesen, és két hét múlva férjhez megyek. A vőlegényem, Tamás, próbál támogatni, de látom rajta is a feszültséget.
– Mi lenne, ha mindkettőjüket megkérnéd? – vetette fel egyik este óvatosan.
– És ha egyikük sem akar osztozni rajtam? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
Az esküvői előkészületek közben mindenki csak azt kérdezi: „Na és ki kísér majd az oltárhoz?” A barátnőim szerint egyértelmű: „Aki felnevelt!” De a szívem nem ilyen egyszerű.
Egyik este Zoltán bejött hozzám a szobába. Leült mellém az ágyra.
– Tudod, Ella – kezdte –, nekem már az is elég ajándék volt az élettől, hogy apád lehettem ennyi éven át. Nem kell bizonyítanod semmit.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Meg akartam ölelni, de csak annyit mondtam:
– Köszönöm.
Másnap Gábor hívott. Hallottam rajta az izgatottságot.
– Nagyon várom már az esküvőt! Ugye én kísérhetlek majd?
A gyomrom összeszorult. Nem tudtam nemet mondani neki sem. Hiszen ő az apám. Még ha csak most próbálja is bepótolni az elveszett éveket.
Az utolsó hétvégén családi ebédet szerveztünk. Ott ült mindenki: anyám, Zoltán, Gábor és Tamás is. A levegő vibrált a feszültségtől.
– Ella, döntöttél már? – kérdezte anyám halkan.
Minden szem rám szegeződött. Úgy éreztem magam, mint egy bíróság előtt álló vádlott.
– Nem tudok választani – törtem ki végül sírva. – Mindkettőtöket szeretlek valahogy… máshogy.
Gábor lehajtotta a fejét. Zoltán csak bólintott.
– Akkor talán… együtt kísérhetnénk – mondta végül Zoltán halkan.
Gábor felnézett rá. Egy pillanatig csend volt, aztán bólintott.
Az esküvő napján mindkét férfi ott állt mellettem. Egyik oldalamon Zoltán keze nyugodott, másikon Gáboré. Amikor elindultunk az oltár felé, éreztem mindkettőjük szeretetét és fájdalmát is.
A vendégek között suttogás futott végig: „Milyen szép gesztus!” „Milyen bátor lány!”
De én tudtam: ez nem bátorság volt, hanem szükségszerűség. Mert nem lehet választani két apa között úgy, hogy egyik se sérüljön meg.
Most itt ülök az esküvő után egy héttel, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e két apát szeretni egyszerre? Ti mit tettetek volna a helyemben?