Kirúgtak, mert segítettem egy éhező idős férfin – Egy levél mindent megváltoztatott

– Nem! Ezt nem teheted velem, főnök! – kiáltottam, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani. A boltban még ott állt két vevő, de már nem érdekelt, ki mit gondol. – Éva, ez szabályszegés volt – mondta szárazon a főnököm, Lajos bácsi. – Nem engedhetem meg, hogy a dolgozóim a saját szakállukra pénzt adjanak a kasszából. – Nem a kasszából adtam! A saját pénzemből fizettem ki azt a pár kiflit és tejet annak az öregnek! – próbáltam magyarázni, de ő csak legyintett. – Nem érdekel. Itt rendnek kell lennie. Holnaptól ne gyere.

A nevem Szabó Éva, huszonöt éves vagyok, és ez volt az a pillanat, amikor minden összeomlott körülöttem. Egy kis budapesti éjjel-nappaliban dolgoztam, a Blaha közelében. Nem volt álommunka, de legalább volt miből fizetni az albérletet és támogatni anyámat, aki egyedül neveli a húgomat, Petrát. Az apánk évekkel ezelőtt lelépett egy másik nővel, azóta minden forint számít.

Aznap este egy idős bácsi jött be, akit már többször láttam a környéken. Mindig udvarias volt, de látszott rajta, hogy nehéz sorsa van. A keze remegett, amikor a pultra tette a kiflit, egy doboz tejet és egy olcsó párizsit. – Jó estét kívánok! – köszönt halkan. – Jó estét! – mosolyogtam rá, bár már fáradt voltam. – Ennyi lesz? – kérdeztem. – Igen… csak ennyi – mondta zavartan.

Amikor meglátta az összeget a kijelzőn (1120 forint), elkezdte számolni az aprót. Egyre lassabban mozgott a keze, végül elvörösödött és suttogta: – Ne haragudjon… csak 700 forintom van. Akkor… elvinném csak a kiflit… A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem szabad ilyet csinálni munkaidőben, de nem bírtam nézni azt a szégyent az arcán. Gyorsan elővettem a pénztárcámat és kifizettem a különbözetet. – Ugyan már, bácsi! Ma én vendégelem magát! – mondtam neki halkan. Meglepődött, majd könnyes szemmel bólintott: – Maga egy angyal…

Nem gondoltam volna, hogy ebből baj lesz. De másnap reggel Lajos bácsi már várt rám. Valaki feljelentett – talán egy irigy kolléga vagy egy rosszindulatú vevő –, és ő nem is kérdezett semmit: kirúgott.

Hazamentem összetörve. Anyám épp főzött, amikor beléptem. – Mi történt? Miért vagy ilyen sápadt? – kérdezte aggódva. Elmondtam mindent. Anyám először csak hallgatott, majd kitört belőle: – Éva! Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Tudod jól, hogy minden fillérre szükségünk van! Most mi lesz velünk? Petra is csak nézett rám nagy szemekkel: – Akkor most nem mehetek nyári táborba? – suttogta.

– Ne aggódjatok, találok másik munkát! – próbáltam erősnek tűnni, de belül rettegtem. Napokig jártam az utcákat önéletrajzzal a kezemben: Spar, Lidl, pékség, gyorsétterem… Mindenhol ugyanaz: „Majd értesítjük.” Pénzünk egyre fogyott.

Közben anyám is rám neheztelt. Egy este hallottam, ahogy telefonon panaszkodik a nagynénémnek: – Éva mindig ilyen naiv volt… Mindig segíteni akar másokon, de magunkra ki gondol? Néha úgy érzem, mintha nem is ebbe a családba tartozna.

Ez fájt. Nagyon fájt.

Aztán öt nappal később csöngettek. Egy fiatal nő állt az ajtóban elegáns kosztümben. – Szabó Éva? – kérdezte udvariasan. – Igen… én vagyok. – Ezt önnek hoztam – nyújtott át egy vastag borítékot.

A kezem remegett, amikor kibontottam. Egy kézzel írt levél volt benne:

„Kedves Éva!
Nem tudom elmondani, mennyit jelentett nekem az ön kedvessége azon az estén. Az unokám mesélte el nekem másnap reggel, hogy elveszítette emiatt az állását. Én vagyok Tóth Sándor bácsi fia, Tóth Gergely. Családunk régóta üzemeltet egy kis pékséget a Rákóczi úton. Szeretném meghívni önt hozzánk dolgozni – nálunk mindig szükség van becsületes emberekre! Mellékelten talál egy szerény összeget is, amivel szeretnénk kárpótolni önt és családját az okozott kellemetlenségért.
Kérem, jelentkezzen nálam személyesen!”

A borítékban 100 000 forint volt.

Anyám először hitetlenkedve nézte a pénzt és a levelet. – Ez valami átverés? – kérdezte gyanakodva. De amikor másnap elmentem a pékségbe és bemutatkoztam Tóth Gergelynek, minden kétség szertefoszlott: valóban engem vártak.

Az első napomon Sándor bácsi is bejött hozzám mosolyogva: – Látja, Évikém? Néha visszakapjuk azt a jót, amit adunk másnak…

A pékségben meleg közeg fogadott: nem néztek le azért, mert segítettem valakin; sőt, Gergely azt mondta: – Ilyen emberekre van szükségünk ebben az országban! Azóta is ott dolgozom, és bár nem lettem gazdagabb anyagilag (a pénzt végül anyámnak adtam rezsire), de lelkileg sokkal többet kaptam vissza.

A húgom újra mosolyog rám; anyám is megenyhült és bocsánatot kért: – Éva… büszke vagyok rád! Talán tényleg neked van igazad: nem mindig az számít, mennyi pénzünk van, hanem hogy emberek tudunk-e maradni ebben a világban.

Néha még eszembe jut Lajos bácsi rideg arca és az a szégyenérzet, amit akkor éreztem… De ma már tudom: ha újra választanom kellene, ugyanígy cselekednék.

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri jónak lenni akkor is, ha ezért mindent elveszíthetünk? Várom a véleményeteket!