Kitaszítva a saját életemből: „Nem anya vagy, hanem átok” – Az összeomlásom és harcom a fiamért

„Tűnj el innen, Zsuzsa! Nem akarom többé látni az arcodat! Te tehetsz róla, hogy a fiunk beteg!” – ordította Laci, miközben az ajtóban álltam, kezemben egyetlen bőrönddel. A szívem úgy szorult össze, mintha valaki ököllel markolná. A kisfiunk, Marci, bent sírt a szobában, de nem engedtek hozzá. Az anyósom, Ilona néni, csak annyit mondott halkan: „Jobb lesz mindenkinek így.”

Aznap este már nem volt hová mennem. A barátnőim közül senki nem vette fel a telefont. Anyámék vidéken éltek, de ők is azt mondták: „Zsuzsa, biztos te csináltál valamit. Egy anya nem hagyja el a családját.” Nem értették meg, hogy engem dobtak ki. Egy padon ültem a Blaha Lujza téren, és csak sírtam. A telefonom lemerült, a pénzem alig volt. Marci képe ott volt a pénztárcámban – egy óvodai fotó, ahol még egészségesen mosolygott.

Marci három hónapja lett beteg. Egyik reggel magas lázzal ébredt, aztán jöttek a görcsök. Az orvosok epilepsziát mondtak, de Laci sosem tudta elfogadni. Mindig engem hibáztatott: „Biztosan terhesség alatt csináltál valamit! Miért nem vigyáztál jobban?” Egyre többször veszekedtünk. Aztán egy este már nem bírtam tovább, visszaszóltam. Ez volt az utolsó csepp.

A következő napokban hajléktalanszállón aludtam. Minden reggel elmentem a lakásunkhoz, hátha megláthatom Marcit az ablakban. De Laci nem engedte ki. Az óvodában is szóltak: „Az apuka megtiltotta, hogy találkozzon a gyerekkel.” A szívem darabokra tört.

Egy nap mégis összefutottam Marcival és Lacival az orvosi rendelő előtt. Marci rám nézett nagy szemekkel: „Anya, miért nem jössz haza?” Laci elrángatta tőlem: „Ne beszélj vele! Ő már nem az anyád!” Ott álltam az utcán, és úgy éreztem, meghalok.

A családom továbbra is elutasított. Az apám azt mondta: „Egy rendes magyar asszony nem hagyja el a gyerekét.” Hiába magyaráztam, hogy engem dobtak ki – senki nem hitt nekem. Az anyósom mindenhol terjesztette: „Zsuzsa csak bajt hozott ránk. Átok ez az asszony.”

De nem adtam fel. Elmentem a családsegítőhöz. Ott ültem egy szürke irodában, és remegő hangon mondtam: „Segítsenek! Elvették tőlem a fiamat!” Az ügyintéző, Katalin néni, először csak hümmögött: „Sajnos az apuka bejelentette a lakcímre a gyereket… De próbálunk segíteni.”

Hónapokig tartott a harc. Ügyvédet fogadtam – egy régi ismerősöm ajánlotta Gábort, aki azt mondta: „Zsuzsa, ez nehéz lesz. Az apák ritkán kapják meg a gyereket Magyarországon, de ha mindenki ellened vall…”

A bíróságon Laci könnyek között adta elő: „Én mindent megtettem! Zsuzsa elhagyta a családját!” Az anyósom is tanúskodott ellenem: „Mindig ideges volt, sosem törődött igazán Marcival.” Én csak ültem ott, és próbáltam elmondani az igazat – de mintha senki sem hallotta volna meg.

Közben dolgozni kezdtem egy pékségben. Hajnali négykor keltem, este hatkor estem haza – vagyis vissza a szállóra. Minden forintot félretettem ügyvédre és albérletre. Néha úgy éreztem, feladom. De aztán megláttam Marci képét – és tudtam: nem lehet.

Egy év telt el így. Egy év magányban, küzdelemben, megaláztatásban. A bíróság végül kimondta: láthatom Marcit kéthetente egyszer. Amikor először találkoztunk egy játszótéren, Marci odaszaladt hozzám: „Anya! Ugye most már hazajössz?” Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem.

A család továbbra is kitaszított. A barátaim közül is sokan eltűntek mellőlem. De volt egy pillanat – amikor Marci rám mosolygott –, amikor tudtam: ezért érdemes élni.

Most albérletben lakom Zuglóban. Még mindig harcolok azért, hogy többet lehessek Marcival. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az átok? Vagy csak egy anya, aki hibázott – de sosem adta fel?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az igazság egy ilyen történetben?