Kizárva a Saját Otthonomból: Egy Magyar Család Titkai és Sebei

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek velem! – kiabáltam a telefonba, miközben a kezem remegett, és a könnyeim végigfolytak az arcomon. Anyám hangja a vonal túlsó végén szokatlanul kemény volt.

– Zsófi, már eldöntöttük. Apáddal nincs más választásunk. A lakásra szükségünk van, neked pedig ideje lenne önálló életet kezdened.

A szívem összeszorult. Huszonnyolc éves vagyok, igen, de ez a kis zuglói lakás volt az egyetlen biztos pont az életemben. Itt nőttem fel, itt tanultam meg biciklizni az udvaron, itt sírtam először szerelmi csalódás miatt. Most pedig egyszerűen ki akarnak tenni innen? Miért most? Miért így?

Aznap egész nap csak bolyongtam a városban. A villamoson ülve néztem az embereket: mindenkinek megvan a maga baja, de az enyém most mindennél nagyobbnak tűnt. Próbáltam visszaemlékezni, mikor romlott el minden köztünk. Talán amikor apám elvesztette a munkáját, és hónapokig csak otthon ült, némán bámulva a tévét? Vagy amikor anyám egyre többször szólt be nekem, hogy „mikor lesz már rendes állásod”?

Este hazaérve ott találtam őket a lakásban. Anyám pakolta a dobozokat, apám csendben állt az ablaknál.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

Anyám letette a kezében lévő könyvet.

– Zsófi, mi is csak emberek vagyunk. Elfáradtunk. Nem bírjuk már a vidéki házat, túl nagy lett nekünk. Itt akarunk újrakezdeni. Neked pedig ideje továbblépni.

– De miért nem beszéltétek ezt meg velem? Miért nem kérdeztétek meg, hogy mit érzek?

Apám ekkor megszólalt, először aznap este:

– Mindig is azt akartuk, hogy boldog légy. De néha az élet nem ad választási lehetőséget.

Nem szóltam többet. Becsaptam magam mögött az ajtót és elrohantam. Az éjszakát egy barátnőmnél töltöttem, de alig aludtam valamit. Másnap reggel egyetlen gondolat járt a fejemben: hova tovább?

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kollégáim kérdezgették, mi bajom van, de csak legyintettem. Senki sem értheti meg ezt a fájdalmat – gondoltam. Aztán délután felhívott Máté, a bátyám.

– Hallottam, mi történt – mondta halkan. – Sajnálom, Zsófi. Tudod, hogy anyáék mindig is furcsák voltak…

– Te könnyen beszélsz! Neked már rég saját lakásod van! – vágtam vissza dühösen.

– Azért ne felejtsd el, mennyit dolgoztam érte – mondta csendesen. – De ha kell, nálam is aludhatsz pár napig.

Nem akartam szívességet kérni tőle. Mindig is féltékeny voltam rá: ő volt a család büszkesége, az orvos, aki mindent elért. Én meg… csak egy könyvtáros vagyok egy kerületi iskolában.

Aznap este leültem egy padra a Városligetben és csak bámultam magam elé. Vajon tényleg igazuk van? Tényleg ideje lenne felnőttként élni? De miért érzem úgy, hogy most mindenki elárult?

A következő hetekben elkezdtem albérletet keresni. Budapest nem olcsó hely, főleg egyedülálló nőként. Az egyik lakásnézés után találkoztam Rékával, egy régi gimnáziumi barátnőmmel.

– Hát te? – kérdezte meglepetten.

– Hosszú történet – sóhajtottam.

Leültünk egy kávézóban és mindent elmeséltem neki. Ő csak hallgatott, majd megszorította a kezem.

– Tudod, Zsófi, néha az élet akkor rúg belénk egy nagyot, amikor legkevésbé számítunk rá. De lehet, hogy pont ez kell ahhoz, hogy megtaláld önmagad.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. Talán tényleg ideje továbblépni…

Végül találtam egy apró garzont Kőbányán. Nem volt nagy szám: nyikorgó parketta, régi ablakok, de legalább az enyém volt. Az első éjszakán sírtam – nem csak a veszteség miatt, hanem mert féltem az ismeretlentől.

A szüleimmel hónapokig alig beszéltem. Anyám néha írt egy-egy üzenetet: „Remélem jól vagy.” Apám egyszer felhívott karácsony előtt.

– Hiányzol – mondta halkan.

– Te döntöttél így – válaszoltam keserűen.

– Néha muszáj nehéz döntéseket hozni – mondta ő is.

Az ünnepeket egyedül töltöttem. A fenyőillat keveredett a magány szagával. De valahol mélyen éreztem: most először igazán önmagam vagyok.

Tavasszal meghívtak magukhoz vacsorára az új lakásba. Félve mentem el – nem tudtam, mire számítsak.

Anyám ölelése hosszabb volt a megszokottnál.

– Sajnálom – suttogta.

Apám csak bólintott.

A vacsora alatt először beszélgettünk őszintén arról, mit jelent felnőttnek lenni, mit jelent elengedni egymást – és megbocsátani.

Most itt ülök az ablakomban és nézem a várost. Minden este felteszem magamnak: Vajon tényleg el kellett veszítenem mindent ahhoz, hogy megtaláljam önmagam? Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani annak, aki a legjobban fájdalmat okozott nektek?