Kölcsön a sógoromtól: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott

– Hányszor mondjam még el, hogy vissza fogom adni? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és László hideg tekintetét próbáltam elkerülni. A feleségem, Zsuzsa, némán állt a sarokban, ujjai idegesen játszottak a kötény zsinórjával. A levegőben ott vibrált az a kimondatlan feszültség, amit hetek óta hurcoltunk magunkkal.

László, a sógorom, mindig is az a típus volt, aki szereti éreztetni, ha valaki tartozik neki. Amikor két hónappal ezelőtt elvesztettem a munkámat a gyárban – leépítés, semmi személyes –, kénytelen voltam hozzá fordulni. Nem volt más választásom. A bankban már elutasítottak, anyám nyugdíja épphogy elég neki, és Zsuzsa sem keresett sokat a könyvtárban. László viszont mindig jól állt: saját vállalkozása van, két autó, balatoni nyaraló. Tudtam, hogy neki nem jelent gondot az a háromszázezer forint.

– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned – mondta most László halkan, de minden szava pengeként hasított belém –, csak hát… tudod, az ember szereti tudni, mikor kapja vissza a pénzét.

A szavak ott maradtak közöttünk, mint valami bűzös pára. Zsuzsa rám nézett, szemében aggodalom és szégyen keveredett. Én pedig legszívesebben felálltam volna és kiszaladtam volna ebből az egészből.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Zsuzsa halkan sírdogált mellettem. – Miért kellett ezt? – suttogta. – Miért pont tőle?

Nem tudtam válaszolni. Mert nem volt más választásom? Mert azt hittem, a család segít? Vagy mert túl büszke voltam ahhoz, hogy máshoz forduljak?

A következő hetekben minden megváltozott. László egyre gyakrabban jelent meg nálunk – hol csak egy kávéra ugrott be, hol „véletlenül” hozott valamit a gyerekeknek. De minden alkalommal szóba hozta a pénzt. Eleinte csak finoman célozgatott: – Hogy állsz az új munkával? – vagy – Gondolom, most nehéz lehet félretenni…

Aztán egy este Zsuzsa anyja születésnapján robbant a bomba. Az egész család ott volt: László felesége, Erika is, meg az ő két gyerekük. A vacsora végén László egyszer csak hangosan megszólalt:

– Tudjátok, van, aki csak kér és kér, de visszaadni már nem olyan sietős neki…

A villák megálltak a levegőben. Mindenki rám nézett. Éreztem, ahogy elönt a forróság és a szégyen.

– Ezt most miért kell? – kérdeztem remegő hangon.

– Csak azt szeretném, ha mindenki tudná: nem vagyok bank! – vágta rá László.

Zsuzsa sírva fakadt. Anyósom próbált békíteni, de már késő volt. Aznap este úgy mentünk haza, hogy egyikünk sem szólt egy szót sem.

A következő napokban Zsuzsa egyre zárkózottabb lett. A gyerekek is érezték a feszültséget: Marci nem akart iskolába menni, Anna pedig esténként hozzám bújt és azt kérdezte: – Apa, ugye minden rendben lesz?

Próbáltam mindent megtenni. Elvállaltam alkalmi munkákat: festettem kerítést, segítettem költözni ismerősöknek. De az összeg csak lassan gyűlt össze. Közben László egyre türelmetlenebb lett. Egyik este felhívott:

– Figyelj ide, Tamás! Ha nem adod vissza a pénzemet jövő hónap végéig, kénytelen leszek másképp intézni a dolgot.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem döbbenten.

– Majd meglátod – mondta és letette.

Aznap éjjel alig aludtam. Elképzeltem, ahogy László feljelent vagy lejárat a faluban. Másnap reggel Zsuzsa közölte velem:

– Nem bírom tovább ezt az egészet! Miért kell nekünk mindig megalázkodni előtte? Miért nem hagyod inkább az egészet?

– Mert tartozom neki! – kiáltottam rá dühösen.

– De meddig? Meddig fog még uralkodni rajtunk egy rohadt kölcsön miatt?

A gyerekek ijedten néztek ránk az ajtóból.

Végül eljött a határidő napja. Az összeg még mindig hiányzott. László megjelent nálunk este hétkor. Nem szólt semmit, csak letette elénk egy papírt: „Írásos tartozáselismerés”.

– Ezt aláírod most – mondta –, vagy megyek tovább.

Zsuzsa zokogott. Én remegő kézzel írtam alá. Soha nem éreztem magam ennyire megalázottnak.

Azóta semmi sem ugyanaz köztünk. Zsuzsa már nem beszél Lászlóval. A családi összejövetelek kínosak és feszültek. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon megérte-e segítséget kérni? Vagy inkább hagynom kellett volna mindent elveszni?

Néha azon tűnődöm: vajon tényleg ennyit ér egy családi kapcsolat? Egy kölcsön miatt örökre elveszíthetjük egymást? Ti mit tettetek volna a helyemben?