Könnyek az aszfalton: Egy elveszett boldogság története

– Apa, nézd, milyen gyorsan tudok futni! – kiáltotta Levente, miközben mezítláb szaladt végig a panelház előtti parkolóban. A júniusi reggel még hűvös volt, de a nap már ígérte a meleget. Anyja, Zsuzsa, éppen a postaládákat nézte át, én pedig a kocsikulcsot kerestem a zsebemben. Egy pillanatra elfordultam, csak egyetlen pillanatra.

A következő másodpercben egy fékcsikorgás hasított bele a csendbe. Levente sikítása, Zsuzsa kétségbeesett kiáltása – minden összemosódott. Az autó, egy régi piros Lada, megállt. A szomszéd, Pista bácsi ugrott ki belőle, arca fehér volt, mint a fal. Levente mozdulatlanul feküdt az aszfalton.

Azóta minden reggel ugyanazt a jelenetet játszom le magamban. Mi lett volna, ha nem keresem azt az átkozott kulcsot? Ha fogom Levente kezét? Ha Zsuzsa nem áll meg a postaládánál? Ezek a kérdések égetnek belülről, és nincs rájuk válasz.

A kórházban órákig vártunk. Az orvosok mindent megtettek, de Levente már nem tért magához. Zsuzsa zokogott, én pedig csak ültem ott kővé dermedve. Nem tudtam sírni. Nem tudtam semmit mondani. Csak néztem az üres falakat és hallgattam Zsuzsa sírását.

A temetésen az egész lakótelep ott volt. Mindenki hozott virágot, még azok is, akikkel sosem beszélgettünk igazán. Pista bácsi is ott állt, remegő kézzel szorongatta a sapkáját. Sokan mondták: „Ez csak baleset volt.” De én tudtam, hogy ez több annál. Ez az én hibám volt.

Zsuzsa egyre zárkózottabb lett. Esténként órákig ültünk egymás mellett a kanapén, de mintha két idegen lennénk. Egyszer csak megszólalt:
– Miért nem vigyáztál rá jobban?
Nem tudtam válaszolni. Csak néztem magam elé, és éreztem, ahogy a bűntudat lassan felemészt.

A munkahelyemen is minden más lett. A kollégák kerültek, senki sem tudta, mit mondjon nekem. A főnököm egyszer félrehívott:
– Dániel, ha kell pár nap szabadság…
– Nem kell – vágtam rá túl gyorsan. Dolgozni akartam, hogy ne kelljen gondolkodnom.

Otthon Zsuzsa egyre kevesebbet beszélt hozzám. Egy este összepakolta a ruháit.
– Anyámhoz megyek pár napra – mondta halkan.
Azóta sem jött vissza.

A lakás üres lett. Levente kisautói ott hevertek még mindig a szőnyegen. Néha úgy éreztem, mintha hallanám a nevetését a folyosóról. Felvettem az egyik pólóját, magamhoz szorítottam, és végre sírtam.

Az anyósom egyszer felhívott:
– Dániel, Zsuzsa nagyon rosszul van. Talán jó lenne beszélgetni valakivel…
De én nem akartam beszélni senkivel. Úgy éreztem, mindenki engem hibáztat – és igazuk is volt.

Egyik este Pista bácsi becsöngetett.
– Fiam… – kezdte remegő hangon –, soha nem fogom megbocsátani magamnak.
– Én sem – válaszoltam halkan.
Sokáig álltunk némán az ajtóban. Két megtört ember, akik ugyanazt a terhet cipelték.

Az idő telt, de semmi sem lett könnyebb. A barátok lassan eltűntek mellőlem. A szomszédok már nem köszöntek olyan lelkesen. Mindenki tudta, mi történt – és mindenki máshogy viselte.

Egy év telt el Levente halála óta. Az évfordulón kimentem a sírjához. Letettem egy kis autót a fejfájára – azt, amit annyira szeretett. A temető csendjében végre kimondtam:
– Sajnálom, kisfiam.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e valaha újra boldog az ember ilyen veszteség után? Meg lehet-e bocsátani magunknak? Vagy örökre ott maradnak ezek a könnyek az aszfalton?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy örökre cipelni kell ezt a terhet?”