Könnyek és Vádak: Egy Anya és Lánya Harca a Szeretetért
– Alexa, ezt nem hiszem el! – csattant fel anyám hangja, miközben a porcelán csészét olyan erővel tette le az asztalra, hogy az megcsörrent. – Te mondtad, hogy vezethetem ezt a házat, de most már nem bírom tovább ebben a káoszban!
Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben egy félig üres teásbögrével, és csak néztem rá. A szeme vörös volt a sírástól, arca eltorzult a dühtől. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is visszhangozták volna a kimondatlan vádakat.
– Anya, én csak azt szeretném, ha néha meghallgatnál – próbáltam halkan mondani, de a hangom remegett. – Nem akarok veszekedni.
– Meghallgatni? – nevetett fel keserűen. – Amikor egész életedben mindent megadtam neked? A legjobb iskolákba járattalak, különórákra vittelek, még azt is elintéztem, hogy a zeneiskolában te játszhass először a koncerten! És most hálátlan vagy!
Gyerekkoromban mindenki irigyelt. A barátnőim, mint például Réka vagy Zsófi, mindig azt mondták: „Neked minden megvan! Alexa, te vagy a legszerencsésebb!” Csak Vivien mondott egyszer valami mást: „Nem irigyellek. Ilyen szülőkkel élni pokol lehet. Mindent kontrollálnak.” Akkor nem értettem igazán, mire gondol. Most már tudom.
Az életem minden pillanatát anyám szervezte meg. Milyen ruhát vegyek fel az iskolai ünnepségre, milyen szakkörre járjak, kikkel barátkozzak. Még az első szerelmemet is ő választotta volna ki, ha teheti. Amikor egyszer hazahoztam Gábort bemutatni, csak annyit mondott: „Ez a fiú nem hozzád való.” És Gábor soha többé nem jött át hozzánk.
Most 24 éves vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint egy bábú az ő kezében. Az egyetemet is azért választottam, mert ő mondta: „A jogászi pálya biztos jövőt ad.” Pedig én mindig is tanár szerettem volna lenni.
Aznap este minden felrobbant. Apám csendben ült a nappaliban, újságot olvasott, mintha semmit sem hallana. De tudtam, hogy mindent hall. Mindig így csinál: kivonja magát a konfliktusokból.
– Alexa, ha ennyire nem bírod itthon, akkor menj el! – kiáltotta anyám. – De ne feledd: mindent neked köszönhetsz!
– Nem akarok elmenni – suttogtam. – Csak azt szeretném, ha végre dönthetnék a saját életemről.
Anyám ekkor felállt, kabátját magára kapta és kiviharzott az ajtón. Az ajtó olyan hangosan csapódott be mögötte, hogy beleremegtek az ablakok.
Ott maradtam apámmal kettesben. Ő csak felnézett az újságból.
– Anyádnak nehéz gyerekkora volt – mondta halkan. – Mindig attól félt, hogy elveszít téged.
– De én így vesztem el – válaszoltam keserűen.
Aznap este nem aludtam. Anyám nem jött haza éjfélig sem. A telefonomat néztem újra és újra: semmi üzenet. Kétségbeesetten gondoltam vissza minden veszekedésünkre, minden kimondatlan szóra.
Másnap reggel anyám ott ült a konyhában. Szemei karikásak voltak, arca sápadt.
– Alexa… – kezdte halkan. – Nem tudom, hogyan kell jól csinálni ezt az egészet. Csak azt akartam, hogy boldog légy.
– Én is azt akarom – mondtam könnyekkel a szememben. – De nem tudok boldog lenni úgy, ha sosem dönthetek magamról.
Sokáig csend volt köztünk. Végül anyám felsóhajtott.
– Talán el kellene engedjelek egy kicsit…
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Néha sikerül beszélgetni anélkül, hogy veszekedés lenne belőle. De minden nap ott van bennem a félelem: vajon képesek leszünk valaha igazán elfogadni egymást?
Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?