Kötelességből kötött házasság: Egy élet, amit nem én választottam

– Dániel, most már nincs visszaút – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és az ujjai görcsösen szorították a porcelán csészét. A hangja kemény volt, de a szemében félelem csillogott. Éva a szobában sírt, apám pedig némán bámulta az ablakot. A levegőben ott vibrált a kimondatlan ítélet: ezt most meg kell oldani, nincs helye gyengeségnek.

Aznap este, amikor Éva elmondta, hogy terhes, mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt. Nem voltunk szerelmesek – legalábbis én biztosan nem –, csak két fiatal, akik egy buliban túl sokat ittak, és egyetlen éjszaka mindent megváltoztatott. Azt hittem, majd elrendeződik valahogy, de a családjaink hamar közbeléptek. „Nem hagyhatod cserben!” – mondta apám. „A mi családunkban ilyen nem történhet!” – tette hozzá anyám.

Az esküvő gyorsan lezajlott. Fehér ruha, virágok, rokonok, akik úgy mosolyogtak ránk, mintha tényleg boldogok lennénk. Éva keze remegett az oltárnál, én pedig csak arra tudtam gondolni: hogyan fogom ezt kibírni? Az első hónapokban próbáltam hinni abban, hogy majd megszokom, hogy a kötelességből egyszer csak szeretet lesz. De minden reggel, amikor felébredtem mellette, egyre inkább idegennek éreztem magam.

A kisfiunk, Marci születésekor mindenki azt mondta: „Most már igazi család vagytok!” De én csak azt éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek abban a mocsárban, amit magamnak ástam. Éva próbált közeledni hozzám – főzött, kérdezett, néha még nevetett is –, de én nem tudtam viszonozni. Egy este, amikor Marci már aludt, Éva halkan megkérdezte:

– Szeretsz engem?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és hallgattam a hűtő zúgását. Végül annyit suttogtam:

– Próbálok.

Ez a szó ott maradt köztünk, mint egy fal. Azóta is minden nap próbálok – jó férj lenni, jó apa lenni –, de közben egyre inkább elveszítem önmagam. A barátaim lassan eltűntek mellőlem. „Dani, gyere el sörözni!” – hívtak eleinte, de mindig nemet mondtam. Már nem volt kedvem beszélgetni senkivel arról, milyen az élet két idegen között.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Gábor többször is megjegyezte:

– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.

Hazudtam neki is: „Csak fáradt vagyok.” De valójában nem fáradt voltam, hanem üres.

Éva szülei gyakran jöttek át segíteni Marcival. Anyósom mindig azt mondta:

– Dániel, te vagy a család feje! Légy erős!

De mit jelent erősnek lenni? Elfojtani mindent magamban? Feláldozni az álmaimat? Gyerekkoromban arról álmodtam, hogy egyszer majd utazom, világot látok, talán még zenész is leszek. Most pedig minden nap ugyanaz: munka, hazamenetel, vacsora, csendes veszekedések Évával.

Egyik este Éva sírva fakadt:

– Miért nem tudsz szeretni? Mit csinálok rosszul?

Nem tudtam válaszolni. Nem ő csinálja rosszul – én vagyok az, aki nem találja a helyét ebben az életben. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az embereket az utcán, akik kézen fogva sétálnak és nevetnek. Vajon ők tényleg boldogok? Vagy csak jobban tudják elrejteni a fájdalmukat?

Az idő telt, Marci nőtt. Néha rám mosolygott úgy, hogy majd megszakadt a szívem. Miatta próbáltam kitartani – hiszen ő nem tehet semmiről. De minden este lefekvés előtt ugyanaz a kérdés gyötört: meddig lehet élni így? Meddig lehet hazudni magunknak és egymásnak?

Egy nap Éva azt mondta:

– Talán jobb lenne külön…

A szó kimondatlanul lógott a levegőben. Nem volt benne harag vagy vádaskodás – csak fáradtság és szomorúság. Aznap este először beszélgettünk őszintén arról, hogy egyikünk sem boldog ebben a házasságban. Hogy mindketten csak próbálkozunk megfelelni annak az elvárásnak, amit mások állítottak fel nekünk.

Most itt ülök a sötét szobában, Marci alszik a másik szobában, Éva pedig csendben pakolgatja a holmiját. Nem tudom, mi lesz holnap. Csak azt tudom: valahol útközben elvesztettem önmagam.

Vajon lehet-e újrakezdeni egy életet harminc felett? Lehet-e boldogságot építeni ott, ahol eddig csak kötelesség volt? Ti mit tennétek a helyemben?