Kredit a fiamért: Egy anya harca szeretet és kétségbeesés között

– Anya, kérlek, segíts! – A hangja remegett a telefonban, mintha minden ereje elhagyta volna. Éjjel kettő volt, a lakótelepi házban csend honolt, csak a szívem vert vadul. – Mi történt, Bence? – kérdeztem, miközben már a kabátomat kerestem. – Nagy bajban vagyok… nagyon nagyban. Nem tudom, mit csináljak…

Azt hittem, valami baleset történt, vagy kirabolták. De amikor odaértem hozzá, a szeme vörös volt a sírástól, és csak annyit mondott: – Tartozom. Sok pénzzel. Ha nem fizetek, baj lesz.

Akkor még nem tudtam, mennyire mély ez a gödör. Csak azt láttam, hogy az én egyetlen fiam, akit egyedül neveltem fel, most összetörve ül előttem. Azt mondta, munkahelyi gondok miatt csúszott meg, de ha most segítek neki, mindent rendbe hoz.

Másnap reggel már a bankban ültem. A hitelügyintéző, Kissné, kedvesen mosolygott rám: – Biztos benne, hogy ekkora összeget szeretne felvenni? – Igen – válaszoltam habozás nélkül. – Az én fiamról van szó.

A pénz szinte azonnal eltűnt. Bence megkönnyebbültnek tűnt pár napig, aztán újra egyre zárkózottabb lett. Egy este véletlenül megláttam az üzeneteit: „Ma is vesztettem… Nem tudom abbahagyni.” Akkor értettem meg mindent. A fiam nem csak tartozott – ő kockázott.

A világom összedőlt. Eddig azt hittem, mindent jól csináltam. Egyedül neveltem fel Bencét, dolgoztam két munkahelyen is, hogy mindene meglegyen. Soha nem volt apja mellettünk; mindig azt mondtam magamnak, hogy majd én elég leszek neki. De most úgy éreztem, kudarcot vallottam.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem tőle egy este, mikor végre szembesítettem az igazsággal.
– Szégyelltem magam… Azt hittem, majd visszanyerem a pénzt… Nem akartalak terhelni…
– De hát most is engem terhelsz! – kiáltottam rá dühösen. – Hitelből élünk! Minden hónapban azon aggódom, hogy ki tudom-e fizetni a részleteket!

Bence csak ült némán, és nem nézett rám. Akkor először éreztem igazi haragot iránta. Nem csak magára hozott bajt, hanem rám is.

A családban sem találtam megértésre. Anyám szerint túl puhány voltam vele: – Ha az apja élne, már rég helyre tette volna! A nővérem pedig csak annyit mondott: – Te engedted el ennyire a gyeplőt.

De ki tudja igazán, mi a jó út? Ha szigorú vagyok vele, eltávolodik tőlem. Ha segítek neki, kihasználja a szeretetemet? Hol van az arany középút?

Azóta minden nap küzdök magammal. Reggelente korábban kelek, hogy még egy kis plusz munkát vállaljak – takarítok egy irodaházban a belvárosban. Néha úgy érzem, már csak a rutin tart életben: felkelek, dolgozom, fizetem a hitelt… és közben reménykedem.

Bence néha próbálkozik: keres munkát, elmegy egy-egy állásinterjúra. De aztán mindig visszaesik. Egyszer rajtakaptam, hogy újra online kaszinózik a telefonján.

– Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem sírva.
– Nem tudom abbahagyni… Próbálok leszokni…
– Segítséget kell kérned! Menj el egy csoportba! Vannak ilyenek Budapesten is!
– Nem akarok idegenek előtt beszélni róla…

A barátnőim közül többen elfordultak tőlem. „Te vagy az oka” – mondták. „Elkényeztetted.” De nem tudják, milyen érzés egyedül végignézni, ahogy a saját gyereked tönkreteszi magát.

Néha azon gondolkodom: mi lett volna, ha nemet mondok? Ha nem veszem fel azt a hitelt? Talán akkor Bence megtanulta volna a leckét… vagy talán még nagyobb bajba került volna.

Az éjszakák a legnehezebbek. Ilyenkor hallom Bence lépteit a szobájában; néha egész éjjel fent van. Én pedig csak fekszem az ágyban és bámulom a plafont: hol rontottam el? Lehet-e még ebből kiút?

Egy nap Bence hazajött és azt mondta: – Anya, jelentkeztem egy csoportba. Próbálok változtatni.

Nem tudom, mennyire hihetek neki. De nincs más választásom: anya vagyok. Mindig remélnem kell.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig tart egy anya szeretete? És hol van az a pont, amikor már nemet kell mondani?