Külön utak – Egy magyar élet története a szerelem, család és önazonosság kereséséről

– Nem bírom tovább, anya! – kiáltottam, miközben a zápor dobolta az ablakot. A hangom visszhangzott a panelház negyedik emeletén, ahol egész életemet töltöttem. Anyám, Márta, a konyhában állt, kezében a kávésbögrével, és csak nézett rám azokkal a fáradt, szürke szemeivel.

– Dóra, ne hisztizz már! Mindig csak a problémák… Miért nem tudsz végre felnőni? – csattant fel.

A torkomban gombóc volt. Huszonnyolc évesen még mindig itthon laktam, egyetem után nem találtam rendes állást, csak egy call centerben dolgoztam. A barátaim már mind elköltöztek, családot alapítottak vagy külföldre mentek. Én meg… én csak vegetáltam.

A telefonom rezgett. Bence volt az, a barátom. Már három éve együtt voltunk, de mostanában minden veszekedéssel végződött.

– Szia – szóltam bele halkan.

– Dóra, beszélnünk kell. Most. – A hangja kemény volt, szinte idegen.

– Most nem jó… – kezdtem volna, de közbevágott.

– Vagy most, vagy soha! – mondta, és letette.

Anyám rám nézett.

– Már megint Bence? Miért nem keresel inkább egy rendes fiút? Egy ügyvédet vagy orvost? Ez a srác csak lehúz téged!

– Anya! – ordítottam. – Nem érted? Nem akarok úgy élni, ahogy te akarod!

– Akkor menj! – csapta le a bögrét az asztalra. – Menj hozzá ahhoz a szerencsétlenhez! De ne várd, hogy segítünk!

A könnyeim folytak. Felkaptam a kabátomat és kirohantam a lépcsőházba. A lift persze nem működött. Négy emeletet rohantam le, közben a fejemben visszhangzottak anyám szavai: „soha nem leszel boldog így”.

A buszmegállóban Bence már várt. Sötétkék dzsekijében ázottan állt, kezében egy nejlonzacskóval.

– Dóra… – kezdte halkan. – Nem mehet ez így tovább. Vagy összeköltözünk végre, vagy ennyi volt.

– De hol? Neked sincs pénzed albérletre! – vágtam vissza.

– Akkor menjünk vidékre hozzám. Apámék örülnének neked. Ott olcsóbb az élet.

Elképzeltem magam Bence szüleinél, egy alföldi kisvárosban, ahol mindenki mindent tud mindenkiről. Ahol a nők reggelente piacra mennek, délután főznek és este pletykálnak a szomszédasszonnyal. Ez nem az én világom volt.

– Nem tudom… – suttogtam.

– Mindig csak kifogás! – csattant fel Bence. – Te sosem döntesz semmiről! Mindig anyádra hallgatsz!

– Ez nem igaz! – sírtam el magam.

– Dehogynem! Nézd meg magad! Huszonnyolc éves vagy és még mindig otthon laksz! Meddig akarod még ezt csinálni?

A busz elment mellettünk, fel sem szálltunk rá. Csak álltunk ott a viharban, két elveszett emberként.

Végül Bence elindult gyalog hazafelé. Én meg ott maradtam a sötétben.

Másnap reggel anyám úgy tett, mintha mi sem történt volna. Reggelit készített, rádió szólt halkan a háttérben.

– Kérsz tojást? – kérdezte hűvösen.

– Nem vagyok éhes – mondtam.

Aztán bejött apám is, László. Ritkán szólt bele a vitáinkba, de most leült mellém.

– Dóra… Anyád csak jót akar neked. Tudod jól, hogy nehéz most az élet Magyarországon. Egyedül nem fogod bírni.

– De apa… én nem akarok így élni! Nem akarok minden nap veszekedni! Nem akarok megfelelni senkinek!

Apám sóhajtott.

– Akkor dönts végre! Vagy maradsz és elfogadod a szabályokat, vagy mész és vállalod a következményeket!

Aznap egész nap dolgoztam. Ügyfelekkel beszéltem telefonon: „Üdvözlöm, miben segíthetek?” Közben azon gondolkodtam: ki vagyok én valójában? Mit akarok az élettől?

Este Bence újra hívott.

– Sajnálom a tegnapit – mondta csendesen. – Szeretlek, Dóra. De nem tudom tovább csinálni ezt a huzavonát.

– Én sem…

Csend lett köztünk.

– Akkor találkozzunk még egyszer – kérte végül. – Adjunk magunknak egy utolsó esélyt.

Másnap találkoztunk egy kis presszóban a Blahán. Bence fáradtnak tűnt.

– Dóra… Én tényleg szeretlek. De ha nem tudsz elszakadni anyádtól… akkor nincs értelme folytatni.

– Próbálok… de félek. Mi lesz velem nélküle?

Bence megfogta a kezem.

– Néha el kell engedni azt, ami bánt. Akkor is, ha fáj.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: miért olyan nehéz felnőni Magyarországon? Miért ragaszkodnak annyira hozzánk a szüleink? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert önálló életet akarok?

Otthon anyám már várt rám.

– Na? Megint sírtál? – kérdezte gúnyosan.

– Anya… én elköltözöm – mondtam ki végül remegő hangon.

Anyám arca megkeményedett.

– Ha kilépsz ezen az ajtón, ne számíts ránk többé!

Apám csak lehajtotta a fejét.

Összepakoltam pár ruhát egy bőröndbe és elindultam. Az utcán Bence várt rám autóval. Elindultunk vidékre.

Az első hetek nehezek voltak. Bence szülei kedvesek voltak ugyan, de éreztem rajtuk is az ítélkezést: „Pesti lány, biztos elkényeztetett.” Mindenki kérdezgette: „Mikor lesz esküvő? Mikor jön a baba?” Még csak most költöztem el otthonról!

Bence dolgozott egész nap az apja boltjában, én pedig munkát kerestem. Egy hónap múlva találtam is: könyvtáros lettem a helyi művelődési házban. Szerettem azt a csendet és nyugalmat, amit ott találtam.

De Bence egyre feszültebb lett. Kevés volt a pénzünk, sokat veszekedtünk apróságokon: „Miért nincs vacsora kész? Miért nem mosogattál el?” Egy este összevesztünk azon is, hogy ki menjen le a boltba kenyérért.

Egyre többször gondoltam vissza anyám szavaira: „Nem fogod bírni egyedül.” Vajon igaza volt?

Egy nap váratlanul felhívott anyám:

– Dóra… jól vagy? Hiányzol…

Elcsuklott a hangja. Akkor jöttem rá: ő is szenvedett attól, hogy elmentem.

Visszamentem látogatóba Budapestre. Anyám sírva ölelt át az ajtóban. Apám is megölelt halkan:

– Büszke vagyok rád…

Otthon ülve rájöttem: sosem lesz tökéletes az életem. Mindig lesznek konfliktusok: család, szerelem, munkahelyi gondok. De végre én döntöttem magamról.

Bence-vel végül szakítottunk fél év után. Ő vidéken maradt, én visszaköltöztem Budapestre és albérletbe mentem egy barátnőmmel. Nehéz volt újrakezdeni harminc felé közeledve, de végre éreztem: élek.

Most már tudom: néha el kell engedni mindent ahhoz, hogy megtaláld önmagad.

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha igazán elszakadni a családi elvárásoktól Magyarországon? Vagy örökre bennünk élnek ezek a hangok?