Lángok Között – Egy Ötéves Kislány Álma és Egy Család Küzdelme
– Anya, mikor jönnek már a tűzoltók? – kérdeztem izgatottan, miközben az ablakhoz tapadtam. A kezem remegett, de nem a láztól, hanem az izgalomtól. Anyu szeme sarkában könny csillogott, de mosolygott rám. – Mindjárt, kicsim. Csak egy kicsit legyél még türelmes.
A szobában mindenki feszült volt. Apa idegesen járkált fel-alá, a nővérem, Zsófi, csendben rajzolt az asztalnál, de néha rám pillantott, mintha attól félne, hogy eltűnök. A születésnapom volt, az ötödik. Azt mondták, különleges lesz. De én csak azt akartam, hogy végre tűzoltó lehessek.
A betegségem – leukémia – már hónapok óta árnyékot vetett ránk. A kórházban töltött napok után minden apró öröm ajándék volt. Anyu mindig azt mondta: „Anna, te vagy a mi kis hősünk.” De én nem akartam hős lenni. Tűzoltó akartam lenni. Olyan, aki segít másokon, aki bátran szembenéz a lángokkal.
Az ajtóban egyszer csak megszólalt a csengő. Apa kinyitotta, és ott álltak: három igazi tűzoltó egyenruhában, piros sisakkal. Az egyikük, Laci bácsi, lehajolt hozzám.
– Szia Anna! Hallottuk, hogy ma van a születésnapod. Eljöttünk, hogy teljesítsük az álmodat.
A szívem hevesen vert. Anyu sírt, de most már örömében. A tűzoltók behoztak egy kis tűzoltóruhát. Segítettek felvenni: piros kabát, nadrág, még egy kis műanyag sisak is volt hozzá.
– Készen állsz egy igazi bevetésre? – kérdezte Laci bácsi.
Bólintottam. Az egész család kijött velünk az udvarra. A ház előtt ott állt egy igazi tűzoltóautó! A szomszédok is kijöttek az utcára, mindenki mosolygott és tapsolt.
– Anna, ma te vezeted a csapatot – mondta Laci bácsi.
A kezembe adtak egy kis slagot, amiből víz spriccelt a levegőbe. A többiek kiabáltak: „Hajrá Anna!” Éreztem magamban az erőt – mintha tényleg képes lennék megállítani a tüzet.
Aztán Laci bácsi lehajolt hozzám:
– Tudod, Anna, nem csak azok a hősök, akik tüzet oltanak. Te is hős vagy, mert minden nap bátran harcolsz.
A szüleim egymás kezét fogták. Láttam rajtuk a fáradtságot és a félelmet – azt a félelmet, amit én is éreztem esténként a kórházi ágyon fekve. De most mindannyian nevettünk.
A nap végén tortát vágtunk az udvaron. A tűzoltók is velünk maradtak. Zsófi odasúgta nekem:
– Büszke vagyok rád.
Este, amikor már mindenki elment és csak mi maradtunk négyen, apa leült mellém az ágyra.
– Anna, tudod… nagyon nehéz volt ezt megszervezni. De megérte látni azt a mosolyt az arcodon.
Anyu hozzám bújt:
– Szeretném, ha mindig emlékeznél erre a napra. Akkor is, ha nehéz lesz.
Éjszaka sokáig nem tudtam elaludni. Hallgattam a ház csendjét, néha anyu halk sírását a másik szobából. Tudtam, hogy félnek. Én is féltem – nem csak a betegségtől, hanem attól is, hogy egyszer majd nem leszek itt velük.
Másnap vissza kellett mennem a kórházba. Az orvosok mosolyogtak rám:
– Hallottuk, milyen bátor tűzoltó voltál tegnap!
De amikor vért vettek tőlem és újabb kezelést kaptam, már nem sírtam. Eszembe jutott az udvaron álló tűzoltóautó és az emberek tapsa. Eszembe jutott Laci bácsi szava: „Te is hős vagy.”
Azóta eltelt néhány hónap. Néha jobban vagyok, néha rosszabbul. A családunk összetartóbb lett – mintha mindannyian egy csapat lennénk egy nagy bevetésen. Zsófi gyakran rajzol nekem tűzoltós képeket. Apa esténként mesél arról, milyen volt gyerekkorában tűzoltót játszani.
De vannak napok, amikor anyu és apa összevesznek – kiabálnak egymással arról, hogy ki mennyit dolgozik vagy ki vigyáz rám többet. Ilyenkor Zsófi átölel és azt mondja: „Ne aggódj Anna, minden rendben lesz.”
Néha hallom anyut sírni éjszaka – azt hiszi, nem veszem észre. Tudom, hogy fél attól, elveszíthet engem. De én is félek attól, hogy ők elveszítenek engem – hogy egyszer majd nem leszek része ennek a családnak.
De amikor becsukom a szemem és elképzelem magam tűzoltóként – ahogy segítek másokon –, akkor úgy érzem: van remény.
Vajon tényleg elég bátor vagyok ahhoz, hogy minden nap újra harcoljak? És vajon tudják-e az emberek odakint, mennyit jelent egyetlen mosoly vagy kedves szó egy ilyen napon? Mit gondoltok ti erről?