Lánya csak magának – Egy magyar élet története az anyai árnyékban
– Miért nem vagy még itthon, Zsófi? – Anyám hangja reszketett a telefonban, ahogy a villamoson zötykölődtem hazafelé. – Már sötétedik, és nekem fáj a szívem! Nem érdekel, hogy túlóra volt, nekem most szükségem van rád!
A tenyerem izzadt, a torkomban gombóc nőtt. Harmincnégy éves vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint egy engedetlen kamasz. A villamos ablakán túl a budapesti panelházak fényei villogtak, én pedig számoltam a megállókat: még három, és otthon vagyok. Otthon… De kinek az otthona ez igazán?
Amint beléptem a lakásba, anyám már az előszobában várt. Szürke pongyolában állt, karba tett kézzel.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte szemrehányóan.
– Dolgoztam, anya. Megmondtam reggel is, hogy ma hosszabb lesz a napom.
– Nekem is hosszú volt! Egész nap egyedül voltam. A vérnyomásom is felment. Ha valami bajom lesz, majd bánhatod! – sóhajtott nagyot, és elindult a konyha felé.
Gyerekkorom óta ez ment. Apám sosem volt képben – anyám szerint egy „felelőtlen alak” volt, aki lelépett, amikor megtudta, hogy jövök. Soha nem láttam fényképet róla, soha nem beszélhettem vele. Anyám negyvenegy évesen szült meg engem – „magának”, ahogy mindig mondta. „Te vagy az én mindenségem!” – ismételgette gyakran, de sosem tudtam eldönteni, ez áldás vagy átok.
Az iskolában irigyeltem a barátnőimet, akik hétvégén elmehettek moziba vagy ottalvós bulikra. Nekem mindig haza kellett mennem időben.
– Mi van, ha rosszul leszek? Ki segít rajtam? – kérdezte anyám minden alkalommal.
A gimnáziumban szerettem volna orvosira menni Szegedre. Titokban jelentkeztem is, de amikor kiderült, anyám napokig nem evett, csak sírt és fenyegetőzött:
– Ha elmész, én meghalok! Nem bírom ki nélküled!
Így maradtam Budapesten, elvégeztem egy közgazdasági főiskolát, és egy könyvelőirodában kezdtem dolgozni. A fizetésből ketten éltünk – anyám nyugdíja kevés volt, de sosem engedte volna, hogy külön költözzek.
– Egyedül? Minek? Hogy aztán valami férfi kihasználjon? Nézd csak meg az anyádat! – mondta gyakran.
A férfiakról mindig lebeszélt. Ha valaki udvarolt volna nekem – például Gábor a munkahelyről –, anyám rögtön beteg lett. Egyik este Gábor felhívott:
– Zsófi, nincs kedved eljönni velem egy koncertre pénteken?
Mielőtt válaszolhattam volna, anyám már ott állt mögöttem:
– Ki az? Már megint valaki zaklat? Mondd meg neki, hogy nincs időd ilyenekre! Nekem szükségem van rád!
Letettem a telefont. Gábor másnap már csak köszönni jött oda hozzám.
Az évek teltek. Anyám betegségei egyre szaporodtak: magas vérnyomás, hátfájás, szívritmuszavar – legalábbis szerinte. Orvostól orvosig jártunk. Egyik sem talált semmi komolyat.
Egy alkalommal a háziorvos félrehívott:
– Zsófi, maga fiatal nő. Az édesanyja egészségi állapota nem indokolja ezt a mértékű gondoskodást. Gondoljon magára is! – mondta halkan.
De hogyan gondolhatnék magamra? Hiszen ha boldog vagyok, anyám szenvedni kezd. Ha nevetek egy kollégával, ő sír otthon. Ha később érek haza, ő rosszul lesz.
Egyik este azonban minden megváltozott. Fáradtan értem haza egy céges tréningről. Anyám a kanapén feküdt – mozdulatlanul.
– Anya! – kiáltottam ráijedve.
Nem válaszolt. A szívem hevesen vert. Már nyúltam volna a telefonért mentőt hívni, amikor hirtelen felült.
– Csak azt akartam tudni, mennyire szeretsz – mondta halkan.
Valami bennem eltört. Leültem mellé és sírni kezdtem.
– Anya… én szeretlek téged. De nem élhetek így tovább! Nem akarok negyvenévesen is egyedül lenni! Nem akarok minden nap attól félni, hogy ha boldog vagyok, te meghalsz!
Anyám először döbbenten nézett rám.
– Hát ilyen hálátlan vagy? Mindent feladtam érted! Nélküled semmim sincs!
– Nekem sincs semmim… csak te – suttogtam.
Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehetne másképp is élni. Lehetne saját lakásom – akár albérletben –, lehetne barátom is. Lehetne életem.
Másnap reggel anyám nem szólt hozzám. Egész nap csend volt köztünk. Este azonban megszólalt:
– Ha elmész… én tényleg meghalok.
– Anya… ha maradok, én halok meg lassan belül – válaszoltam remegő hangon.
Hetekig tartott ez a csendes háború. Anyám hol fenyegetőzött öngyilkossággal, hol könyörgött, hogy ne hagyjam el. Éjszakánként sírtam a párnába fojtva a hangomat.
Egyik nap azonban Gábor újra megkeresett:
– Zsófi… tudom, hogy nehéz neked otthon. De ha egyszer úgy döntesz, hogy magadért akarsz élni… én itt leszek.
Ez a mondat adott erőt. Lassan elkezdtem keresgélni albérletet. Először csak titokban nézegettem hirdetéseket. Aztán egy nap összeszedtem minden bátorságomat:
– Anya… találtam egy kis garzont Zuglóban. Szeretném kipróbálni az önálló életet.
Anyám először csak nézett rám üveges szemmel.
– Akkor menj! Menj csak! De ne gyere vissza sírva hozzám! Majd meglátod… nélkülem senki vagy!
A költözés napján végig némán pakoltam össze néhány ruhát és könyvet. Anyám az ablakból nézte végig, ahogy taxiba szállok.
Az első hetekben minden este hívott:
– Rosszul vagyok! Visszajössz?
De már nem mentem vissza minden alkalommal. Lassan megtanultam nemet mondani – először remegve, aztán egyre magabiztosabban.
Gáborral lassan közelebb kerültünk egymáshoz. Elmentünk sétálni a Margitszigetre, moziba is eljutottunk végre együtt. Először éreztem azt: van jövőm.
Anyám persze sosem bocsátotta meg igazán az „árulást”. Néha még most is felhív:
– Ugye tudod, hogy nélkülem nem lennél senki?
De már nem hiszem el neki. Tudom: jogom van boldognak lenni.
Néha azonban mégis elbizonytalanodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most tanulom végre szeretni magamat is?
Ti mit gondoltok: meddig tartozunk felelősséggel a szüleinkért? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önmegvalósítás között?