Lányom már nem az, aki volt: Hol rontottuk el?

– Lilla, kérlek, nézz rám! – szinte könyörögtem, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A teája kihűlt, ő pedig csak bámulta a csészét, mintha abban keresné a válaszokat. Régen ilyenkor már rég nevetett volna valamin, vagy mesélt volna egy újabb történetet a munkahelyéről. Most azonban csak csend volt köztünk, fojtogató és idegen.

– Jól vagyok, anya – mondta halkan, de a hangja üresen csengett. Tudtam, hogy hazudik. Az anyai szívem minden rezdülését érezte ennek a változásnak. Lilla mindig is érzékeny lélek volt, de sosem zárkózott el ennyire. Amióta hozzáment Gáborhoz – akit mi ugyan elfogadtunk, de sosem tudtunk igazán megszeretni –, mintha valami kihunyt volna benne.

Az első jelek aprók voltak: egyre ritkábban hívott fel, a közös vasárnapi ebédeken is csak csendben üldögélt. Gábor mindig vele jött, és bár udvarias volt, valahogy mindig úgy alakult, hogy Lilla csak akkor szólalt meg, ha ő is jelen volt. Egy idő után már a tekintetében sem láttam azt a régi fényt.

Egyik este, amikor Lilla már hazament, férjemhez, Péterhez fordultam:

– Péter, szerinted minden rendben van velük? Lilla olyan… más lett.

Péter vállat vont.

– Felnőtt már. Talán csak fáradt. Vagy most ilyenek a fiatalok.

De én nem tudtam elengedni a gondolatot. Anyai ösztönöm azt súgta: valami nincs rendben. Egyre többször kaptam magam azon, hogy régi fényképeket nézegetek róla – azokat az időket, amikor még önfeledten mosolygott rám. Vajon hol rontottuk el? Túl szigorúak voltunk? Vagy épp ellenkezőleg: túl engedékenyek?

Aztán egy nap váratlanul beállított hozzánk. Egyedül jött. Az arca sápadt volt, a szemei karikásak.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

A szívem hevesen vert. Leültünk a nappaliban. Lilla sokáig hallgatott, majd végül megtört:

– Nem érzem jól magam… Gábor mellett sem vagyok önmagam. Mintha minden nap egy kicsit elveszíteném magam. Nem tudom, mit csináljak.

Megfogtam a kezét.

– Mi történt köztetek?

– Semmi különös… csak… mindig azt várja tőlem, hogy alkalmazkodjak hozzá. Hogy ne szóljak vissza, ha valamivel nem értek egyet. Ha barátnőkkel találkoznék, megsértődik. Ha dolgozni akarok túlórában, azt mondja: „minek az neked?” Egyre inkább úgy érzem, hogy csak árnyéka vagyok önmagamnak.

A könnyei végigfolytak az arcán. Én pedig csak öleltem őt, mint régen, amikor még kislány volt és attól félt, hogy elhagyjuk az óvodában.

– Lilla, te mindig is erős voltál – mondtam neki halkan. – Nem kell senki kedvéért feladnod magad.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte, hogy Gábor családja is folyton kritizálja: „Miért nem főzöl jobban? Miért nem vagy otthon többet?” Lilla pedig egyre inkább úgy érezte, hogy mindenki elvárásainak kell megfelelnie – csak éppen saját magának nem.

A következő hetekben próbáltam támogatni őt. Meghívtam magunkhoz ebédre, elmentünk együtt sétálni a Margitszigetre – mint régen. Néha már-már úgy tűnt, visszatér belé az élet. De amikor Gábor felhívta telefonon, az arca ismét megkeményedett.

Egyik este Péterrel vitatkoztunk:

– Nem avatkozhatunk bele az életükbe! – mondta dühösen.

– De hát látod te is! Lilla szenved! Nem hagyhatjuk magára!

– Felnőtt nő! Ha akarja, majd lép!

De én nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot. Egyre többször gondoltam arra: vajon miért választotta Gábort? Talán azért, mert mindig is szüksége volt valakire, aki irányítja? Vagy mi neveltük belé azt a megfelelési kényszert?

Egy este Lilla sírva hívott fel:

– Anya… nem bírom tovább. El akarok jönni tőle… de félek.

Azonnal indultam érte. Amikor megérkeztem hozzájuk, Gábor ajtót nyitott.

– Mit keresel itt ilyen későn? – kérdezte gyanakvóan.

– A lányomért jöttem – feleltem határozottan.

Lilla remegve állt mögötte. Átöleltem őt és elhoztam magunkhoz.

Az első napokban csak aludt és sírt. Aztán lassan-lassan elkezdett újra élni: dolgozni ment, találkozott barátokkal. De a sebe mély maradt.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem őt: újra mosolyogni látom. De tudom, hogy hosszú út áll még előtte – és előttünk is.

Vajon hol rontottuk el? Miért nem vettük észre időben a jeleket? És vajon képes lesz-e egyszer újra önmaga lenni?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan segíthetnék neki igazán? Vajon minden anya hibázik egyszer?