„Lányom, mostantól veled lakom!” – Apám visszatérése húsz év után

„Zsófi, nyisd ki az ajtót, tudom, hogy otthon vagy!” – dörömbölt valaki a bejáraton. A hang ismerős volt, de mégis idegen. Megállt bennem az ütő. Anyám hangja volt az egyetlen, amit gyerekkoromban hallottam, apámét csak régi fényképekről ismertem. Most mégis ott állt, csuromvizesen, egy bőrönddel a kezében.

– Szia, lányom. Mostantól veled lakom – mondta szárazon, mintha csak egy hétköznapi dolgot közölne. – Jogilag is megtehetem, tudod jól.

Nem tudtam megszólalni. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Húsz éve nem láttam ezt az embert. Húsz éve hagyott el minket anyámmal, amikor még csak hatéves voltam. Azóta csak a hiányát ismertem, meg a haragot, amit anyám minden egyes nap újra és újra belém sulykolt.

– Miért most? – kérdeztem végül halkan.

– Mert nincs hova mennem – felelte egyszerűen. – És mert te vagy az egyetlen családom.

Beengedtem. Nem tudom, miért. Talán mert kíváncsi voltam rá, talán mert a lelkem mélyén mindig is vágytam arra, hogy egyszer majd visszajön és mindent helyrehoz. De amikor leült a kanapéra, és körbenézett a lakásban, mintha mindig is itt lett volna a helye, valami összetört bennem.

Az első este kínos csendben telt. Ő a híradót nézte, én a konyhában mosogattam. Hallottam, ahogy sóhajt, ahogy néha rám pillant. Próbált beszélgetni, de minden szava idegenül csengett.

Másnap reggel anyám hívott.

– Zsófi! Hallottam, hogy visszajött az apád! – kiabálta a telefonba. – Ne engedd be! Emlékszel, mit tett velünk? Emlékszel arra az éjszakára?

Persze, hogy emlékeztem. Arra az éjszakára, amikor apám összepakolt és elment. Anyám zokogott, én pedig nem értettem semmit. Azóta sem beszéltünk róla igazán.

– Anya, most már felnőtt vagyok – próbáltam nyugtatni. – Megpróbálok beszélni vele.

– Ne légy naiv! Az ilyen emberek nem változnak! – csattant fel.

Letettem a telefont. A fejem zsongott a gondolatoktól. Vajon tényleg nem változnak az emberek? Vagy csak mi nem tudunk megbocsátani?

Az első hét együtt maga volt a pokol. Apám mindent kritizált: miért így főzöm a lecsót, miért nem vasalom ki rendesen az ingeket, miért dolgozom annyit. Én pedig minden este sírva zuhanyoztam le, hogy ne hallja.

Egy este aztán robbant a bomba.

– Miért jöttél vissza igazából? – kérdeztem tőle remegő hangon.

– Mondtam már: nincs hova mennem.

– De miért pont hozzám? Miért nem keresett soha? Miért hagytál el minket?

Hosszú csend következett. Apám lehajtotta a fejét.

– Gyáva voltam – mondta végül. – Nem tudtam megbirkózni az élettel, anyáddal… veletek. Mindent elrontottam.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– És most azt várod, hogy megbocsássak?

– Nem… csak azt kérem, hadd maradjak itt egy kicsit. Hadd próbáljam jóvátenni… valahogy.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

A következő napokban próbáltunk egymáshoz közeledni. Apám segített a házimunkában, néha főzött is (bár a paprikás krumplija ehetetlen volt). Mesélt a fiatalságáról, arról, hogyan szerette meg anyámat egy balatoni táborban. Néha nevettem is rajta – de aztán mindig eszembe jutottak a régi sebek.

Anyám közben egyre dühösebb lett. Egyik este váratlanul megjelent nálam.

– Mit keresel itt? – támadt rá apámra már az előszobában.

– Csak maradni szeretnék egy kicsit…

– Húsz évig nem kellett a lányod! Most meg hirtelen családot akarsz játszani?

Én közéjük álltam.

– Elég! Nem akarok több veszekedést! Felnőtt vagyok már! Dönteni akarok végre magamról!

Mindketten rám néztek. Anyám szeme könnyes volt, apám tekintete megtört.

Aznap este sokáig gondolkodtam: vajon tényleg kötelességem segíteni annak az embernek, aki elhagyott? Vagy jogom van végre önmagamat választani?

Hetek teltek el így: feszültségben, kimondatlan szavakkal és lassan oldódó haraggal. Egyik este apám leült mellém.

– Zsófi… ha azt akarod, elmegyek. Nem akarok terhedre lenni.

Ránéztem. Már nem láttam benne azt a félelmetes idegent – csak egy megtört embert, aki hibázott és most bűnhődik érte.

– Maradj még – mondtam halkan. – De csak akkor, ha tényleg próbálsz változni.

Elmosolyodott. Talán először mióta visszajött.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Még mindig fáj minden emlék, de már nem akarok menekülni előlük. Talán egyszer képes leszek megbocsátani neki… vagy legalább magamnak.

Vajon tényleg kötelességünk újra befogadni azt, aki egyszer elhagyott? Vagy jogunk van végre önmagunkat választani? Ti mit tennétek a helyemben?