Láthatatlan Falak: Egy Panelházban Raboskodó Lelkem

– Már megint mit csinálsz ott, Zsófi? – Ágnes néni hangja átszűrődik a vékony panel falon, mintha csak a fejemben visszhangozna. – Hallom ám, hogy zörögsz! Nem tudnál egy kicsit csendesebben élni? Mások is laknak ebben a házban!

A kezem megáll a mosogatószivacson. A víz tovább csorog, de én csak bámulom a repedezett csempét. Már megint. Minden nap. Mióta ideköltöztünk anyával, mintha valami bűnt követtem volna el azzal, hogy létezem. A szüleim válása után azt hittem, újrakezdhetek valamit ebben a budapesti panelházban, de csak egyre szűkebbnek érzem a falakat.

Anyám ilyenkor csak legyint. – Ne foglalkozz vele, Zsófi! – mondja, miközben a telefonját nyomkodja. – Mindig ilyen volt. Majd megszokod.

De én nem szokom meg. Nem lehet megszokni azt, amikor minden lépésedet figyelik, amikor minden hangod túl hangos, minden mozdulatod zavar valakit. Ágnes néni nem egyszerűen panaszkodik – ő figyelmeztet, jelentget, fenyeget. Egyik este például, amikor később értem haza az iskolából, már várt a lépcsőházban.

– Tudod te, hány óra van? – kérdezte szúrós szemmel. – Itt nem szokás éjjel császkálni! Az ilyenek miatt van rossz híre ennek a háznak.

Az „ilyen” alatt engem értett. Az új lányt, akinek az apja már nem lakik velük, akinek az anyja folyton dolgozik vagy sír, és aki próbál láthatatlan maradni, de sosem sikerül.

A közösség sem fogadott be. A lépcsőházban mindenki összesúg mögöttem. A gyerekek az udvaron nem hívnak játszani, az anyukák csak biccentenek, ha találkozunk. Egyszer hallottam, ahogy az egyikük azt mondja: – Szegény kislány, biztos nehéz neki így apa nélkül…

De nem sajnálatot akarok. Csak egy kis nyugalmat. Egy helyet, ahol nem kell attól félnem, hogy minden mozdulatomért felelősségre vonnak.

Az egyik este anyám sírva jön haza. – Apád megint nem fizetett gyerektartást – mondja fáradtan. – Nem tudom, hogy fogjuk kihúzni hó végéig.

Próbálom megölelni, de eltol magától. – Menj a szobádba! – kiált rám. – Most nincs kedvem beszélgetni!

A szobám ablaka alatt Ágnes néni cigarettázik a gangon. Felnéz rám, és összeszűkült szemmel figyel. Néha úgy érzem, mintha örülne annak, hogy szenvedünk.

Egyik reggel az iskolában is összesúgnak mögöttem. – Láttad Zsófit? – suttogja Réka az osztályból. – Hallottam, hogy az anyja megint veszekedett valakivel a házban…

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Csak megyek előre, mintha semmi sem történt volna.

A hétvégén anyám dolgozik, én pedig próbálok tanulni. Kopognak az ajtón. Kinyitom: Ágnes néni áll ott.

– Nem tudnád lejjebb venni a zenét? – kérdezi gúnyosan. – Vagy legalább fülessel hallgatni? Mások is szeretnének pihenni!

Becsukom az ajtót anélkül, hogy válaszolnék. A torkomban gombóc nő. Miért nem lehet egyszerűen békén hagyni?

Este anyám fáradtan dől le mellém az ágyra.
– Tudod, Zsófi… néha én is úgy érzem, hogy nem tartozunk ide.
– Akkor miért maradunk itt? – kérdezem halkan.
– Mert nincs máshová mennünk.

Ez az egy mondat mindent elmond. Nincs máshová mennünk. Ez a panelház lett a börtönünk.

Egyik nap levelet találok a postaládában: „Tisztelt Lakók! Kérjük, ügyeljenek a rendre és a csendre!” Aláírás: Lakóközösség.

Tudom jól, hogy miattam írták.

Az este csendjében hallgatom a város zaját az ablakon keresztül. Néha eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha egyszerűen eltűnnék? Ha nem lennék többé teher senkinek? De aztán eszembe jutnak azok a ritka pillanatok, amikor anya mosolyog rám egy-egy vicc után, vagy amikor egyedül sétálok a Duna-parton és érzem: mégiscsak élek.

Egy vasárnap reggel Ágnes néni összeesik a lépcsőházban. Senki sem siet oda hozzá segíteni – csak én állok ott tanácstalanul. Végül odalépek hozzá.
– Segíthetek valamiben? – kérdezem félve.
Rám néz meglepetten.
– Te… te vagy az egyetlen, aki odajött – mondja halkan.

Aznap este először érzem úgy, hogy talán mégis van remény arra, hogy változzon valami ebben a házban. Hogy talán nem csak láthatatlan falak vesznek körül.

De vajon tényleg létezik olyan hely ebben a világban – akár csak egyetlen szoba vagy egyetlen ember –, ahol igazán önmagam lehetek? Vagy örökre rab maradok ezek között a falak között?

Ti mit gondoltok? Létezik igazi otthon azoknak is, akik mindenhol idegennek érzik magukat?