Láthatatlan harc: Egy anya szíve a válaszúton

– Erzsébet néni, maga mindig mindent jobban tud, igaz? – Dóra hangja élesen hasít bele a vasárnapi ebéd csendjébe. A leveseskanál megáll a kezemben, a gőz felszáll, de én csak a menye szemébe nézek. Gábor, az én egyetlen fiam, lehajtja a fejét, mintha hirtelen nagyon érdekes lenne a tányér pereme.

A szívem összeszorul. Hogy jutottunk idáig? Még reggel is azt hittem, hogy ez egy békés vasárnap lesz. Megfőztem Gábor kedvencét, a marhapörköltet galuskával, ahogy gyerekkorában szerette. Dóra is szereti – legalábbis ezt mondta egyszer udvariasságból –, de most úgy néz rám, mintha mérget tálaltam volna.

– Nem értem, mire gondolsz, Dóra – próbálom halkan mondani, de érzem, hogy remeg a hangom.

– Pontosan tudja! Maga mindig beleszól mindenbe! Gábor sosem dönthet egyedül, mert maga ott van mögötte! – Dóra hangja elcsuklik, de nem sír. Csak dühös. – Nem lehet így élni!

Gábor még mindig hallgat. Az én fiam. Az én egyetlenem. Vajon tényleg túl közel tartottam magamhoz? Túl sokat akartam neki adni? Mindig azt mondták: „Erzsi, ne kényeztesd el! Egy fiúból férfit kell nevelni!” De én csak azt akartam, hogy boldog legyen.

– Gábor, mondj már valamit! – szólítom meg halkan.

Ő felnéz rám, aztán Dórára. – Nem akarok veszekedést – mondja fáradtan. – Csak egy nyugodt ebédet szerettem volna.

A csend súlyosabb lesz minden szónál. A galuska kihűl a tányérokon. Az ablakon túl a szomszéd gyerekek nevetnek az udvaron. Itt bent viszont mindenki feszeng.

Emlékszem arra a napra, amikor Gábor megszületett. Egyedül voltam a kórházban; az apja már akkor sem volt mellettünk. Mindent egyedül csináltam végig: az éjszakai sírásokat, az első lépéseket, az iskolai ünnepségeket. Mindig csak mi ketten voltunk egymásnak. Most meg úgy érzem, mintha elveszíteném őt.

– Erzsi néni, maga nem érti… – Dóra hangja most már halkabb. – Mi is szeretnénk saját életet élni. Maga mindig itt van. Ha nem személyesen, akkor telefonon, üzenetben… Nem tudunk levegőt venni.

Megbántottam őket? Tényleg ennyire rátelepedtem az életükre? Csak segíteni akartam. Amikor Dóra elvesztette a munkáját tavaly, én ajánlottam fel, hogy vigyázok a kis Annára. Amikor Gábor túlhajszolta magát a munkahelyén, én főztem rájuk napokig. Nem panaszkodtak soha… vagy csak nem merték elmondani?

– Sajnálom… – suttogom végül. – Nem akartam rosszat.

Dóra feláll az asztaltól. – Menjünk haza – mondja Gábornak.

Ő bólint, és még egyszer rám néz. A tekintetében valami furcsa szomorúság csillan. Mintha ő is elveszett volna ebben az egészben.

Ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, egyedül maradok a csenddel és a kihűlt ebéddel. A falióra kattogása szinte bántóan hangosnak tűnik.

Az este folyamán újra és újra lejátszom magamban a jelenetet. Vajon tényleg hibáztam? Lehet egy anya túl sok? Hol van az a határ, amikor már nem segítünk, hanem akadályozunk?

Másnap reggel felhívom Gábort. Sokáig kicsöng, mire felveszi.

– Szia anya – mondja halkan.

– Sajnálom a tegnapit – kezdem bizonytalanul. – Nem akartalak titeket bántani.

– Tudom – feleli fáradtan. – Csak… nehéz most minden.

– Szeretlek titeket – mondom gyorsan.

– Mi is téged – válaszolja halkan, majd leteszi.

Napokig nem hallok felőlük. Az unokám hangját sem hallom már a telefonban. Az üres lakásban minden tárgy Gábor gyerekkorára emlékeztet: a régi focilabda a szekrény tetején, a kitüntetések az íróasztalon.

A szomszéd Marika néni átjön kávézni.

– Mi történt veletek? – kérdezi együttérzően.

– Talán túl sokat akartam adni… vagy túl keveset engedtem el – mondom neki könnyes szemmel.

– Egy anya szíve sosem tudja pontosan, mikor kell hátralépni – sóhajtja Marika néni.

Este lefekvés előtt sokáig bámulom a plafont. Vajon tényleg jobb lenne nekik nélkülem? Vagy csak idő kell mindannyiunknak?

A következő vasárnap csendesen telik el. Már nem főzök pörköltet. Csak egy kis levest melegítek magamnak. A telefon némán hever az asztalon.

Mégis reménykedem: talán egyszer majd újra együtt ülünk le ebédelni. Talán egyszer majd megbocsátanak nekem… vagy én magamnak.

Vajon lehet-e jól szeretni? Hol van az a határ anyaság és önzés között? Ti mit gondoltok erről?