Láthatatlan határ: Amikor a család szeretet és személyes tér között őrlődik
– Marika néni, kérem, ne jöjjön át csak úgy bejelentés nélkül! – László hangja keményen visszhangzott a folyosón, miközben az ajtót épp csak annyira nyitotta ki, hogy az arca látszódjon. A kezem remegett, ahogy a frissen sütött túrós batyut szorongattam. Azt hittem, örülni fognak nekem. Hiszen csak egy órácskára ugrottam át, hogy lássam Anitát és Samut.
– Csak hoztam egy kis sütit… – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott. Anita a konyhában állt, hallotta mindent. Láttam rajta a feszültséget, ahogy a poharakat törölgette. Samu a szobájában játszott, nem is sejtette, hogy odakint vihar készül.
László nem engedett be. – Most nem alkalmas – mondta halkan, de határozottan. – Majd hívjuk, ha ráérünk.
A lépcsőházban visszhangzottak a lépteim. A batyu illata keveredett a könnyeimmel. Hetven évem alatt sok mindent megéltem: háborút, hiányt, örömöt és veszteséget. De ez a rideg elutasítás úgy hasított belém, mintha minden szeretetemet kidobnák az ablakon.
Otthon ültem a régi fotelban, néztem az üres lakást. Az ablakon túl Budapest szürke volt és zajos. Egyedül voltam. Aznap este Anita felhívott.
– Anya, ne haragudj Lászlóra… Fáradt volt, sokat dolgozik mostanában. – A hangja bocsánatkérő volt, de éreztem mögötte a félelmet is. – Tudod, hogy szeretünk.
– Tudom – suttogtam. – Csak hiányoztok.
Hetek teltek el. Egyre ritkábban hívtak át. Ha mégis találkoztunk, László mindig sietett valahova vagy bezárkózott a dolgozószobába. Samu nőtt, okosodott, de én már csak fényképeken láttam az első fogát vagy azt, ahogy biciklizni tanul.
Egy vasárnap délután összeszedtem minden bátorságomat és elmentem hozzájuk. Anita nyitott ajtót.
– Anya! – örült nekem, de a szemében ott bujkált az aggodalom. – László most nincs itthon.
Leültünk teázni. Samu az ölembe ült, mesét kért. Simogattam a haját, közben Anitára néztem.
– Mi történt veletek? – kérdeztem halkan.
Anita sóhajtott. – László szerint túl gyakran jössz át. Szerinte beavatkozol az életünkbe… Néha úgy érzi, mintha nem lenne elég tere.
– Csak segíteni akarok… – mondtam elcsukló hangon.
– Tudom, anya. De ő másképp nőtt fel. Neki fontosak ezek a határok.
A szívem összeszorult. Eszembe jutott az én anyám: sosem kérdezte meg, mikor jöhet át hozzánk. Mindig ott volt, amikor szükség volt rá – vagy amikor csak úgy gondolta. Akkoriban ez természetes volt.
Most viszont minden más lett. László családja vidékről származik, náluk szigorúbbak voltak a szabályok. Ők nem jártak át egymáshoz csak úgy.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e túl sokat szeretni? Vagy csak én nem tudok alkalmazkodni az új világhoz?
Egyik este váratlanul csörgött a telefonom. László hívott.
– Marika néni… beszélhetnénk? – kérdezte feszülten.
– Persze – válaszoltam meglepetten.
Másnap találkoztunk egy kávézóban. László zavartan kavargatta a presszóját.
– Tudom, hogy szereti Anitát és Samut… De nekünk is kell egy kis magánélet. Néha úgy érzem, mintha nem lenne saját otthonom.
– Nem akartam terhére lenni… – mondtam halkan.
– Nem teher… Csak… kérem, próbáljon meg kicsit távolabbról szeretni minket.
Hazamentem és órákig ültem némán. Mit jelent távolabbról szeretni? Lehet-e egy nagymama szíve félig nyitva?
Azóta ritkábban megyek át hozzájuk. Megtanultam várni a meghívást. De minden nap hiányzik Anita mosolya és Samu ölelése.
Néha azon gondolkodom: vajon hol van az a határ, ahol a szeretet már túl sok? És mi lesz azokkal az érzésekkel, amiket nem lehet kimondani?
„Lehet-e egy nagymama szíve félig nyitva? Vagy mindannyiunknak meg kell tanulnia elengedni azt is, amit legjobban szeretünk?”