Láthatatlan repedések: Hogyan mentett meg az anyósom az életemet

– Miért nem tudsz végre őszinte lenni, Gábor? – Ilona hangja remegett a dühtől és a fájdalomtól. A konyhában álltunk, a panelház harmadik emeletén, Zuglóban. A frissen főzött kávé illata keveredett a vasárnapi húsleves maradékával. A kezem reszketett, ahogy a konyhapultra támaszkodtam, és csak a repedezett linóleumot bámultam.

– Nem tudom, Ilona néni… tényleg nem tudom – suttogtam. A hangom rekedt volt, mintha órák óta sírtam volna. Pedig csak belül sírtam, ahol senki sem látta.

Minden annyira ártatlanul indult. Egy budapesti építészirodában dolgoztam, a Rákóczi úton. Jó csapat voltunk, együtt ebédeltünk a közeli menzán, és viccelődtünk a végtelen megbeszéléseken. De egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy Dórára gondolok – a kolléganőmre, aki mindig kócos kontyban járt és úgy nevetett, hogy az egész iroda felderült tőle.

De nem Dóra volt az, aki felforgatta az életemet. Hanem Anna – a barátnőm már hat éve. Együtt jártunk a Műszaki Egyetemre, ott ismerkedtünk meg. Mindenki azt várta, hogy hamarosan összeházasodunk. Anna kedves volt, céltudatos és megbízható – minden, amit elvileg akartam az élettől. Mégis… valami belülről mardosott.

Egy este Anna rám nézett a kanapén ülve:
– Gábor, megváltoztál. Mintha már nem lennél itt velem igazán.

Elfordítottam a tekintetem.
– Csak sok a munka…

De Anna nem hagyta annyiban:
– Van valaki más?

– Nincs! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Hazudtam. Nem történt semmi Dórával – de már az is elég volt, hogy gondoltam rá.

A következő hetekben egyre inkább elzárkóztam. Túlóráztam, kerültem a jövőről szóló beszélgetéseket. Anyám is észrevette, amikor meglátogattam őt Kispesten.

– Gábor fiam, mi van veled? – kérdezte aggódva, miközben teát töltött.

– Semmi, csak sok a munka – hazudtam újra.

De nem csak munka volt. Kétség. Kétség önmagamban, Annában, abban, hogy mit jelent szeretni valakit igazán.

Aztán eljött az a bizonyos vasárnap délután Ilonáéknál. Anna ragaszkodott hozzá, hogy menjünk át hozzájuk ebédre – ez már hagyomány volt náluk. Már az ajtóban éreztem: valami nincs rendben. Ilona néni úgy nézett rám, mintha átlátna rajtam.

Ebéd után félrehívott a konyhába.
– Gábor – kezdte halkan –, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Nem vagy itt fejben.

Nagyot nyeltem.
– Csak sok a munka…

Ilona néni félbeszakított:
– Ez több annál. Valamit titkolsz.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
– Nem tudom már… Nem tudom, hogy akarom-e ezt tovább csinálni.

Ilona néni sóhajtott és megszorította a kezem.
– Tudod mit? Nem kell maradnod csak azért, mert mindenki ezt várja el tőled. Nem kell összeházasodni csak azért, mert így szokás.

Mintha villám csapott volna belém. Senki sem mondta még ki hangosan: jogom van kételkedni. Jogom van választani – még akkor is, ha ezzel Annát bántom.

– De… mi van, ha megbánom? – kérdeztem halkan.

– Mindig lesz valami, amit megbánsz – felelte Ilona néni egyszerűen. – De ha egy olyan életet bánsz meg, ami nem is a tiéd… az sokkal rosszabb.

Aznap éjjel Annával feküdtem le aludni. Hallgattam a lélegzetét és közben úgy éreztem: szétfeszít a félelem és a bűntudat. Tudtam, mit kell tennem – de rettegtem tőle.

Másnap reggel mindent elmondtam Annának. A kétségeimet, az érzéseimet Dóra iránt – bár soha nem történt köztünk semmi –, és azt is, mennyire félek attól, hogy megbántom őt.

Anna csendben sírt végig. Nem szólt semmit; nem is kellett. Ott ült köztünk egy láthatatlan fal.

A következő hetek némaságban teltek. Barátok és család mind véleményt mondtak:
– Hülye vagy, hogy elengeded Annát! – mondta apám egy séta közben a Városligetben.

– Lehet… – feleltem őszintén.

Dóra távol maradt; nem akartam belekeverni őt ebbe az egészbe. De nélküle is bűntudatom volt mindenki iránt – főleg magam iránt.

Ilona néni viszont mellettem maradt. Időnként rám írt: „Hogy vagy igazából?” Ez többet jelentett minden tanácsnál vagy okoskodásnál.

Lassan kezdtem megtalálni önmagamat az új albérletben Újpest szélén. Nem volt több vasárnapi húsleves Ilonáéknál; nem voltak megszokott rituálék Annával. Csak én maradtam – és azok a döntések, amiket magamnak kellett meghoznom.

Néha visszagondolok arra a napra Ilona néni konyhájában és azon tűnődöm: választhattam volna másképp? Gyávaság volt vagy bátorság kilépni egy olyan jövőből, ami nem az enyém?

És most hozzád fordulok: Te választottad már valaha önmagadat valaki más helyett? Mit tennél, ha tudnád: a te boldogságod valaki más fájdalmába kerül? Írd meg nekem – talán együtt megtaláljuk a választ ezekre a kérdésekre.